...... avagy az optimizmus

Munka van, az ember dolgozik amint tud és képes.

Persze eltérő, hogy ki mit nevez munkának, elvégre minden relatív és szubjektív és néha már az is épp elég megterhelő munkának számít, hogy az ember egyáltalán életben tartsa magát. Vannak jó munkák és kevésbé jók, érdekesek, izgalmasak, unalmasak, monoton munkák, van, ami feldob és felpörget és van amelyik elálmosít és elveszi az életkedvet. De mindegyiket meg kell csinálni, ebben nem különböznek.

És talán nem is a munka, hanem annak körülményei a döntőek. Merthát mennyivel könnyebb vidám szívvel napsütésben virágot ültetni, mint mondjuk viharos szélben és csepegő esőben, amikor az ember még a zuhogás előtt végezni akar? Milyen jó is kritikát írni a délutáni melegben, amikor a koliablak is nyitva van, és áramlik a tavaszi levegő mindenfelé az életerővel együtt  és minden olyan könnyű és napos, mint mondjuk este tizenegykor tenni ugyanezt, fájó szemekkel, álmosan, a reggeli előadás gondolatával a fülem mögött. Dehát az ember megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a helyzetekből, nem igaz?

És végül is, mi marad? Műveljük kertjeinket.

Sunshine

És az ilyen napokon, mint ez, jó csak létezni, csak úgy élni, sodródni a lágy szellővel és mosolyogni a világra fel. Érezni a tavasz zöld illatát a napsugárban és az árnyékok hűvös nyugalmát, az éledő fákat, a madarak dalait, érezni mindennek az illatát amit az elkövetkező hónapok tartogathatnak, ígéretek illatát és csalódásokét, haj-illatot és harapásokat, a jegyzetek újpapír-illatát és a vizsgareggel áttetsző, mégis szúrós szagát.
És most mégis könnyű, most csak a napsütés van, a megírt zh megnyugvása, egy fanfiction buta kis örömei és az élet maga.

A hajamat felkötöm két oldalra és magassarkú vörös csizmát veszek, ezer éve először. Mert most nem érdekel, ha hülyén néz ki ahogy abban kaptatok fel a dombra, fel akarom venni és kész. Még nyakörvet sem kötök - jó ez most így. Körmeim lereszelve, aranyos kis kerek formára, pinkespiros lakkal. Még az abroncsom is otthon maradt - jó lesz ma a fekete farmer.

És Adyt olvasok és verseket, mert mi is illene jobban a tavaszi napsütéshez, mint a versek?


És az ilyen napokon érzem a verseimet, a lélektöredékeimet, és hogy nyomot hagyok a világban. Nyomot hagyok nyakakon, hátakon, lelkekben és szívekben. De papíron is, mindenféle felületen ahová kivetítem a gondolataimat. És érzem, hogy tudni fognak rólam.

Boszorkányos ki-mit-tud

És én nem tudom, mit írhatnék és hova, nem tudom, ki olvas és ki nem, és úgy egyáltalán nem tudok semmit. Vagyis de - valamit tudok.


Tudom, hogy ebben az üvegcsében a személyre szabott bájitalom van, scotch amarettóval.
Tudom,. hogy Perszephonénak égettem gránátalmát mert tavasz van.
Tudom, hogy tavasz van, március utolsó napja óta egyébként.
Tudom, hogy tanulnom kellene, ehelyett reggel 11 óta iszok.
Tudom, hogy ilyen hosszút még soha nem vágtam.
Tudom, hogy van egy csomó lélekdarabom ami publikálásra vár, de azt is tudom, hogy nem fogom megosztani mert az senkinek sem lenne jó.
Tudom, hogy a spejzba krumpliért indultam aztán mégis a térdeimhez szorított fejjel, összegömbölyödve találtam magam a földre kuporodva, a karjaim pedig a halántékomra kulcsolódtak, hogy szét ne essek.

Tudom, hogy mit jelentett a Halál a kártyán.





 De hogy bárki más mit tud, arról fogalmam sincs.