Don't you dare

"Miért akarsz bántani?!"

Ó, milyen népszerű reakció is ez, ha az ember anyja megtudja, hogy a kis csemetéje akit egész életében feleségnek nevelt és arra készült, hogy majd egyszer szépen férjhez adja, szóval amikor ez az emlegetett kicsi lány bejelenti, hogy nem hogy férjhez nem tervez menni úgy nagyjából soha, de barátnője van.
Persze, gondolom valahol érthető, hogy miért van ez. Elvégre az anyuci úgy gondolja, hogy valamit rosszul csinált és félrenevelte a gyereket (mindegyik ezt gondolja, az összes, akkor is ha nem mondják ki), aki ilyen kicsinyes módon akar bosszút állni, mert tudja, hogy anyucinak a gyermek boldogsága (értsd: heteronormatív életvitelbe való kényszerű beleskatulyázása, azaz férj, gyerek, házasság, ha akarom ha nem) a legfontosabb, és ez a tett (az emlegetett gyermek egy azonos nemű illetővel történő bármilyen viszonya) egyértelműen ennek a boldogságnak az útjában áll. Ebből következően a gyermek hülye, és nem tudja egyébként, hogy mi a jó neki. (Akkor sem, ha 21 éves, vagy 35 vagy csak 17, ez teljesen mindegy.)

Najó, igazából arra akartam kilyukadni, hogy milyen cseszett egocentrikus már ez a vádaskodás?! Próbáltam, én tényleg próbáltam szép bevezetőt írni, de egyszerűen nem tudok hogy fogalmazni anélkül, hogy kimondanám, hogy ez egy borzasztóan egocentrikus és elbaszott hozzáállás. Magyarán minden kétséget kizáróan azt mondja az anyuci, hogy a gyermek szemében ő, és egyedül ő a lényeg, ő az etalon, ő a Nap, ami körül forog a gyermek világa. Nos, ez szépen fogalmazva is marhaság. Egy anya nem nevelheti arra a gyerekét, hogy szegény gyerek mindig csak őt tegye előre, mindig az anyja legyen neki az első. Mert ezt nem lehet csinálni, ennek semmi értelme.

Csakhát, az a szomorú, hogy szerintem sokszor fogalmuk sincs, mit sugall az, amit mondanak. Én nem hiszem, hogy mondjuk édesanyám úgy akarna vagy próbálna nevelni akár tudatosan, akár tudatlanul, hogy ő legyen a világom közepe. Mégis nem egyszer hallottam ezt a mondatot a szájából mióta kiborult a bili és rájött, hogy a kicsi lánya nem úgy néz ki, hogy valaha is menyasszony lesz.


Én egyszerűen nem bírom ép ésszel felfogni, hogy a halálba gondolhatja azt bárki, hogy a másik azért meleg, hogy őt bántsa. De komolyan, ez abszurd. Ki lenne olyan hülye, hogy bevállaljon egy ilyen elnyomott szar helyzetet, csak azért, hogy bosszanthassa a tulajdon anyját? Arról nem is beszélve, hogy nyilván ez nem választás kérdése, mert ha az vagy, az vagy. Viszont persze sokan nagyon nehezen ismerik fel és sokára fogadják el. De ez mondjuk megint más téma :D



De komolyra fordítva a szót. Ha valaha is a gyermeked, akit a szíve alatt hordtál, megbízik benned annyira, hogy elmondja az igazat önmagáról, ne merd, eszed ágába ne merjen jutni, hogy az egészet magad köré tekerd mint egy függönyt és kijelentsd, hogy ez nem róla szól hanem csakis terólad. Ne merészeld elvenni ezt tőle.

Ígéred?

Mert én mindig biztosítékot akarok, valamit, amiben megbízhatok, valamit, ami bizonyítja hogy ez így lesz és bízhatok benne hogy tényleg úgy lesz mert nem szeretem ezt a bizonytalanságot és ezért addig kínozlak míg nem adsz egy ígéretet. De ha ezt nem teszed meg? Akkor hát maradok bizonytalan és várok és kivárok és kínlódom magamban mert sosem lehetek biztos semmiben, mert ha még ígéret sincs akkor mi van?

És én elmondtam, ó, olyan jól elmondtam, hogy csak akkor fogadd el a gyűrűt ha komolyan gondolod, épp olyan komolyan mint én, aki adom, és erre tegnap azt mondod, mégis mit kellett volna tenned? tán nem elfogadni? vagy most visszaadni?
És én talán nem mondom, de ettől félek a legjobban. Akkor is, ott is, azért akadoztak a torkomon a szavak, mert attól féltem és rettegtem, hogy ha komoly választ kérek tőled, meghátrálsz.
És ha akkor nem tetted meg, ha akkor, ott, elfogadtad, hát miféle jogon vonnád most vissza? Hogy nem gondoltad komolyan? Hogy már belátod tévedésed?

Azt mondják, a szerelem nem érzés, hanem ígéret. Ígéret arra, hogy bármi történjék is, mindig engem választasz. Dehát te még abban sem vagy biztos, szerelmes vagy-e egyáltalán.

Talán azért várok ígéreteket, mert szerelmet várok. Talán azt várom, hogy tényleg tudd és a lelked legmélyebb zugáig érezd, hogy engem kerestél egész eddigi életedben.


Sokszor úgy érzem, nem vagy tudatában annak, hogy mennyire nem veszel komolyan. Mintha nem akarnád tudomásul venni, hogy már pedig itt vagyok, itt vagyunk mi ketten. Mintha az életednek egy olyan fejezete lennék csak, amit nem olvasunk el rendesen, hanem csak átlapozzuk, ami felett el lehet siklani.
Pedig szeretsz, tudom és érzem, és folyton sírsz ha felhozom hogy talán nem eléggé. Azt mondod, könnyebb nem gondolni a bajokkal. Pedig attól még ott vannak. És attól, hogy nem gondolkodtál még rajta el soha netán, nem hiszem, hogy kevésbé adnád fel a mennyedet értem. Mert ki is vállalna egy örökkévaló poklot egyetlen lélekért?
Azt mondod, meg akarsz házasodni. Hogy ha van valakid, logikus módon összeházasodsz vele.Csak azt nem tetted soha hozzá, hogy ez csak akkor érvényes, ha hímnemű az illető. De azt hiszem, megint én voltam a bolond. Buta liba vagyok, amiért nem számoltam ezzel. Amiért azt hittem, és hiszem még mindig sokszor, hogy majd velem más lesz, hogy majdcsak megjön az eszed.
Az ember olyan nagyon hajlamos rá, hogy elhiggye, mindenre képes.


Ez egy alapjaiban halálra és kárhozatra ítélt kapcsolat, mindig is az volt. És néha nem vagyok benne biztos, hogy elegek vagyunk ehhez, hogy képesek vagyunk csak mi ketten lebírni a Halált.

Pulse-zál az élet

Nézem az alvó kedvest.
És azon tűnődök, hová fajul a világ.

Nézem arcának íveit, az orra pici rándulását, és összeráncolja a homlokát. Talán rosszat álmodik, de nincs szivem felkelteni. Ha felkelne, egyébként sem tudnék már az írásra figyelni.



Nos, igen közhely meg minden, de én is hallottam ami a Pulse-ban történt. Hajlamos vagyok megfeledkezni az Amerikában már törvényesített melegjogi felfogásokról, na meg arról, hogy az emberélet az mindenhol emberélet, akár meleg akár hideg, és mikor a rádióban bemondják a lövöldözés hírét az jut eszembe, hogy-hogy ilyet kimondanak, miért nem tusolták el, elvégre melegekről van szó. Aztán persze rájövök, hogy ha nagyon lassan is, de fejlődik a világ. Ma már csak egész kevés országban büntetik halállal a szodómiát, és a média meg a hírközlés is kezdi emberszámba venni a változatos szexualitásokkal rendelkező különféle embereket.
De mindegy is, ezek csak egy szegény poéta eszmefuttatásai.

Ami viszont még az én kemény szivemet is megütötte (mert hajlamos vagyok meglehetős fensőbbségességgel, flegmatikusan szemlélni a világ eseményeit és nagyon úgy tenni, mint aki csak kívülről figyel), az egy random facebook poszt volt amit feldobott a dash. Meg sem nyitottam, mert a cím is épp elég volt, hogy kibillentsen az amúgy is rém ingatag lelki békémből, ugyanis a kis képen sms-váltások voltak lefotózva, amiből annyit lehetett csak egyértelműen kivenni, hogy az egyik fél valószínűsíthetően a Pulse vécéjében bújt meg a zűrzavar elől, de a gyilkos rátalált és megölte. Állítólag az anyjával váltotta élete utolsó sms-eit, amik magyarul nagyjából ennyiben merültek ki: "Jön."    "Meg fogok halni."
Én nem tudom, milyen világ ez. De belegondolni, hogy elmész szórakozni egy helyre, és aztán hirtelen kitör a káosz, elmenekülsz és már majdnem azt hiszed nem lesz semmi gond, de akkor meghallod, hogy a halál kopogtat érted a vécéajtón, és tudod, hogy kész, itt a vége, ennyi volt... ez még nekem is sok.



Vidámabb témákat pedzegetve, kaptam egy könyvet, ami Ady életrajza, gyakorlatilag a saját tollából, ugyanis a szerkesztő úgy állította össze a cikkeit, verseit, leveleit, hogy habár mozaikosan, de kiadja az életét. Annyira csodálatos, hogy el nem tudom mondani, kedves Olvasóm. Ugyanakkor érzelmileg borzasztóan megterhelő is, mert minden egyes szón elolvadok és felgyullad a szivem.

Épp ezért, lazításként elkezdtem olvasni Vavyan Fable Ezüstegerét, amihez már egy ideje készültem, mert lovas is, mágiás is kicsit, érdekesnek tűnt, valamint a szerzőre mindig is furán néztem, érezvén, hogy különös dolgokat ír. Hát, azt hiszem kijelenthetem (már a 46. oldalon tudtam), hogy rajongó nem leszek. Azon még túllépnék, hogy a stílusa kissé erőltetett (folyton próbál szarkasztikus lenni, folyton próbál vicces lenni, és folyton próbál könnyed is lenni. na, könnyed az biztos nem, mert a folytonos poénkáktól mindig megakadnak a szavak) és hogy túlzsúfoltak a mondatai, a szóvicceit még értékelném is, csakhogy itt jön a bökkenő: i'm too gay for this. A lelkem, bármennyire is csitítom, hogy ez csak egy könyv, csak kitaláció, nem kell belegondolni stb., folyton folyvást lázadozik a hősnő és a hős kapcsolata ellen, pontosabban annak leírása ellen. A kis szűzi(nek ugyan nem mondható) lelkem már nem képes elviselni ilyen mértékű fizikai vágyódás ecsetelését egy hímnemű iránt. Szégyenlem bevallani, de még az is meg-megfordul a fejemben, hogy abbahagyom a könyvet. De legalábbis többször meg kell állnom pihenni és feldolgozni amit olvastam. Pontosabban azt elérni, hogy az agyam ne dolgozza fel.



Egyébiránt jól vagyok, ha ez érdekel még téged, kedves Olvasóm, gőzerővel laborozok, kísérletezek és ami a napjaimat most, a vizsgák letudtával kitölti: ÉLEK. Oly jó is ez, csak létezni a koliban (szobatárs már rég lelépett), csak élni vígan az életet, nem aggódni semmin, élvezni a gödöllői naplementéket, olvasni, hajat mosni, enni-inni, főzőcskézni, sétálni, imádkozni a kastélyparkban, fentmaradni, filmezni, írni, aludni amíg csak tudok.



Ó, az élet és a halál kettőse oly szorosan öleli egymást és ó, az egyikből mily iramban hirtelen toppan s lesz a másik.


Oh, kedves Olvasóm, mert milyen világ is az, ahol a csajod szerint is bűn a homoszexualitás, ahol létezik olyan ember, aki csak gondol egyet és lemészárol vagy ötven másikat, ahol egy vécépadlón vérezhetsz el?







Oh, ebből a bejegyzésből kitelt volna három is. Mostmár mindegy, ezzel kell beérned.