Szabad-e vagy?
Ó, mily régen is írtam ide, de az utóbbi heteimben folyton újra újra feltűnik ez a mondat, mindig visszatér hozzám, be-bekúszik az elmémbe és ott visszhangzik napokon át.
És elsőre azt mondanánk, hogy igen, miért is ne lennék szabad? Elvégre nem csuknak rácsok közé, nem mondják meg mit tehetek, az időmmel én rendelkezem, a tetteim felett szintén rendelkezem, lehetnek elveim, nézeteim, gondolataim.
De mi a szabadság? Ennyi volna? Hogy élhetek többé-kevésbé úgy, ahogy akarok?
És egyáltalán: élhetek én úgy, ahogy én akarok?
Természetesen nem. Tizennyolc éves koromig kötelező az iskola, utána már csak ajánlott, de tanulok, hogy legyen valami, amihez értek, valami, amiből eltarthatom magam és jobb esetben a családomat.
Na de, és már itt az első probléma, ugyanis mi a teendő, ha az én családomat nem ismerik el törvényes családként? Mi van, ha mondjuk örökbe szeretnék fogadni egy gyereket, de nem lehetek én is és a párom is egyszerre a gyámja a gyereknek? Mi van, ha össze szeretném kötni a világomat életem szerelmével, de nem tehetem, egyszerűen azért, mert nem törvényes? Mármint nálunk nem az, jobb helyeken már rég legális a szerelem.
Persze, így nem vagyok szabad. Nem tehetem azt amit szeretnék. (Persze erre azt szokták válaszolni, hogy és ha mindenki azt tenné, amit szeretne, hová lenne a világ? Miért ne házasodhatna össze egy ember a kaktuszával vagy a kutyájával, ha már itt tartunk? Miért ne járhatnánk meztelenül dolgozni?
Nos, őszintén szólva már az elkeserítő, hogy ilyen kérdések felmerülnek, az meg pláne, hogy komoly választ is várnak rájuk.
Ugyanakkor nekem nem célom válaszra méltatni olyanokat, akik egy szinten képzelik el a kóros (pedofília) vagy fura (növénnyel házasodni) dolgokat, és két felnőtt ember kölcsönös, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát. Szavakkal azt hiszem, ki sem tudom fejezni, mennyire abszurd ezeket egy szintre, párhuzamba és egyenlőségbe állítani.)
És persze, mondhatnánk, hogy szabadok vagyunk itt, Magyarországon. Elvégre nem zárnak börtönbe, nem végeznek ki, nem küldenek átnevelőtáborokba és nem diagnosztizálnak az elmebetegség valamely formájával, csak azért, mert meleg vagy.
Merthogy valahol igen. Sőt, igazából félelmetesen sok helyen igen. Vannak országok, ahol a mai napig halálbüntetés jár annak, akiről kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik. Csecsenföldön újabban gyakorlatilag haláltáborokba zárnak meleg férfiakat.
Ugyanakkor attól, hogy van száz meg száz hely ahol sokkal rosszabb a helyzet, itthon még nem lesz jobb.
Mert amíg még ráköpik két kézenfogva sétáló lányra, hogy 'buzik!', amíg bátorság kell ahhoz, hogy a kollégád szemébe mondd a 'van barátod?' kérdésre, hogy neked barátnőd van, amíg inkább összeszorított állkapoccsal azon gondolkodsz, egyáltalán miért fordulhat elő ilyesmi, miközben a prof homofób beszédét hallgatod amikor téged vizsgáztat (pedig meg sem merted említeni neki, tök spontán vett erőt rajta a dolog), amíg van alapom attól félni, hogy bárki, akinek elmondom ki vagyok, mi vagyok, elfordulhat tőlem, amíg megeshet, hogy másképp viszonyulnak hozzám az emberek csak a szexuális irányultságom miatt (nem adja meg a kettest, nem vesz fel egy munkahelyre, stb), amíg előfordulhat, hogy életem párjához nem engednek be a kórházba, mert nem vagyok a hivatalos rokona, amíg nincsenek ugyanolyan jogaim az élethez, mint bárki másnak, addig nekem senki ne mondja, hogy a Pride-ra nincs szükség. Szükség van arra, hogy kiálljunk magunkért, egymásért, hogy fel merjük vállalni magunkat, hogy igenis megmutassuk, mennyien vagyunk, és hogy nekünk is jár mindaz, ami az összes többi állampolgárnak.
Igazából... el nem tudom képzelni, mi indít embereket arra, hogy az ő személyes eszméiket akarják ráerőltetni mindenki másra, és főleg olyan dolgokba miért akar valaki beleszólni, amihez semmi köze és ami nem árt senkinek?
Tehát a kérdés, még mindig, ki tudja meddig: Szabad-e vagy?
