Sweetheart

Nos, kedves Olvasóm.
Azt hiszem, a hónapok óta tartó szenvedés után, amit kénytelen voltál elviselni, most megérdemled, hogy megtudd a fejleményeket.
Amiket én is csak lassan kezdek elhinni.

Emlékszel arra, hogy ha valamit rólad/neked írtak, azt el akarnád olvasni? Hát én elolvastam.

Sírtam rajta, mint a Doomsdayen, és nagyon nem tudtam, mit gondoljak. Nem mertem úgy érteni ahogy szerintem érthető, mert az úgy túl szép lett volna.

Aztán kiderült, hogy jól értettem. 

És most itt vagyok, csak hápogok, mert rájöttem, hogy a boldogságom és az írási képességem fordítottan arányos. Nem véletlenül vallom ars poeticámnak, hogy art never comes from happiness. Úgy tűnik, ez a szomorú igazság. Bezzeg amikor épp meg akarok halni, csak úgy patakzanak a mondataim és áradnak szanaszét. És most kedves szavaim, amik általában itt ólálkodnak az ujjam hegyén, hogy a billentyűkre ugráljanak, valahogy elhagynak, ezért kérlek, bocsásd meg nekem a suta fogalmazásokat.

De sebaj. Majd találok mást, amin szenvedhetek, mert ezen többé nem fogok.  




És akkor meg is ragadnám az alkalmat, hogy lelepleződjön S kiléte, mert már amúgy is fuck s-betűk (bár úgy tűnik különösen kedvelem őket) és azért is, mert legszívesebben minden szembejövőnek elmesélném - najónem, tekintve hogy általában rá sem nézek az emberekre  XD



Kedves Olvasóm, akkor tehát, az S a Scabior rövidítése, és azért, mert Scabior-cosplayben volt, amikor először megláttam. És mert nem tudtam másképpen nevezni, lévén nem tudtam még, ki ő. Becsületes neve pedig Lana, and I guess I can call her my girlfriend.

Pár-(bor)-kapcsolatok

És hajat mosok.
Csak létezem a forró víz alatt, összegömbölyödöm és nézem ahogy a hajamból szivárgó vöröses-lilás víz apró patakokat rajzol a bőrömre, végig a lábamon, a karomon és az oldalamon. Az alkaromra is, és egy pillanatra azt hiszem, valamelyik seb nyílt fel, de nem. Pedig a melegtől azok is ragyognak élénk pirosas izzásukban, és mellettük csordogál a híg, vizezett vérhez hasonló, csepegő és pöttyökbe gyűlő festék. Kimosom a depressziót? Oh, ugyan már. Egy félórás fürdés legalább annyira elkeserít, mint amennyire feldob maga a hajmosás rituáléja. Mert akárhogy is, hajat mosni jó. Tiszta, vizes, kócos tincsekkel a laptop elé ülve máris szebbnek tűnik az élet. Már amikor.

És kedves Olvasóm, mit is mondhatnék. Egy részegen átbeszélgetett éjszaka (megint, lassan ez már szokásunkká válik, de sebaj), ölelések és kézenfogva elalvás (bizony, bár feltételezem az érintett nem igazán emlékszik), és aztán csak ülök egyedül, és nem tudok betelni a gondolataimmal. Természetesen máson sem jár az eszem, mint a vasárnapon, ami egyrészt jó (nagyon jó) másrészt viszont depresszionáló hatású is, legalábbis az a része mindenképp, hogy megint egyedül vagyok.

És azon töprengek, hogy mennyire lehet részeg az ember ahhoz, hogy pontosan azt mondja, amit gondol és érez, sem nem többet, sem nem kevesebbet? Mert persze ott van, hogy minél részegebb vagy, annál jobban elveszted a kontrollt magad felett, tehát elvileg annál őszintébb vagy? De mi van ha nem? Mi van, ha nem merem elhinni, amiket mondott? Mi van, ha nem is emlékszik? Bár meg kell hagyni, ha a fele igaz az egésznek, én már örülök.

Mert az egy dolog, hogy én mindent, amit mondtam, komolyan is gondoltam és most is teljes mértékben vállalnám, de mi van, ha ő nem? Nem mintha kaptam volna bármiféle ígéretet vagy ilyesmi. Nem mintha elvárnám.

Vállalnám, hogy lemondok bizonyos dolgokról érte. És bármennyire is azt hiszi, hogy ez áldozat lenne, nem az.

És bármennyire is azt hiszi, hogy nekem esetleg nélküle könnyebb meg jobb... akkor talán mégsem olvasta el rendesen a blogot.



Ugyanakkor még mindig elmondhatatlanul félek attól, hogy mindezek csak kifogások. Hogy csak túlságosan is szeret és kedves akar lenni.




Egyébként azért meg kell jegyeznem, akadnak itt vicces dolgok is.
Kedves Olvasóm, el tudod képzelni azt a szituációt, amikor mindketten néha teljesen úgy gondolkoztok, mintha párkapcsolatban élnétek? Aztán persze mindig rájöttök, hogy mégsem. És mindezt egymástól függetlenül. Fantasztikus.





És kedves Olvasóm, ami viszont az én részegségemmel kapcsolatos: azt mondtam, nem ígérhetem, hogy örökké szeretni fogom, mert mi van, ha két év múlva szívrohamot kapok?
Namármost, ezt a mondatot hallva Sookie felnevetett és közölte, hogy amúgy jólvan hogy full részegen ez az első ami eszembe jut mint ok arra, hogy majd egyszer ne szeressem. És ezen így józan állapotban még magam is meglepődtem. Najó, igazából nem, azért ennyire már ismerem magamat, mintsem az ilyesmi meglehetett volna.







És eme csodálatos, szokványos szenvedős poszt aljára még egy kérdést hadd tegyek fel, kedves Olvasóm.
Ha megtudnád, hogy valaki írt rólad/neked valamit, nem akarnád-e azonnal elolvasni?

Hanging Tree

És persze ott van a függés.

Az ember legyen független, ne kelljen valaki másnak összetartania.

De általában ez nem ilyen egyszerű.




És ma szépen sikerült megfogalmaznom a problémát.

Ami pedig az, hogy azért nem szeretném, hogy tudja, mennyire függök tőle, mert nem akarom, hogy felelősnek érezze magát miattam.
Nem akarom, hogy csak azért legyen kedves és szeressen, mert tudja, hogy ha nem teszi, összeomlok. 

Mert ebben az egész függéses dologban van valami szép és romantikus, ugyanakkor egyfajta érdekes voldemorti hatást is felfedezni vélek, hogy nem élhet az egyik, míg él a másik.

Mint a bitó. Szép és romantikus, amíg dalok szólnak róla, amíg az ember a halált romanticizálja és az öngyilkosságot, de amikor élesben megy a játék, már nem is tűnik olyan csábító lehetőségnek.






És persze aláfestő zenének mi más, mint a Hanging Tree  (Igen moziban voltam).

  

(Ezzel kapcsolatban: igen, Johanna még így is elbűvölő, sőt; és igen, Cressida pedig cuki és gyönyörű mily meglepő hisz Natalie Dormer.)

Life; Everything matters.

Nos, kedves Olvasóm, a napokban elmerengtem az életünk értelmén. Mármint azon, hogy nincs neki. Merthát, gondoljunk csak bele. Megszületünk, hogy felnőjünk és meghaljunk. Nem sok esélyünk van bármiféle igazán nagy dolog véghezvitelére, nem fogunk mindannyian Jane Eyre-t írni, nem fogunk Nobel-díjat kapni és nem mentjük meg a világot a pusztulástól.
Na de akkor mégis mi értelme? Miért éljünk, ha úgyis meghalunk és mindenki elfelejt majd minket?

Hát én pillanatnyilag megtaláltam a válaszomat. Azért, hogy valakinek számítsunk. Ha csak egyetlen valaki is él, akinek fontosak vagyunk, már nem hagyhatjuk cserben. Mert gondoljunk bele, mit éreznénk, ha az a valaki máshogy viszonyulna hozzánk? Közömbösen, ahogy akár mi is tehetnénk, hiszen úgysem ér semmit az életünk?
Éljünk azért, hogy azt nyújthassuk valakinek, amit mi tőle kapunk. Hogy a legrosszabb napját is fel tudjuk vidítani. Hogy megnevettessük ha dühös. Hogy színt vigyünk a mindennapjaiba. Hogy szeressük.
Ha van kiért élnünk, már nem vagyunk hiábavalóak. Pedig vanitatum vanitas.







A témához aránylag kapcsolódik, hogy néha meglepődök, milyen instabil vagyok. Én, aki egészen büszke tud lenni arra, milyen kemény (legalábbis a lelkem), független és erős, egyetlen árnyalatnyi hangulatváltástól szét tudok esni. Bámulatos, mennyire hatással tud lenni egyvalaki az emberre. Ha csak a hangszíne egy leheletnyivel fakóbb, már aggódom. Pedig nem miattam szomorú, nem velem van baja. Én mégis képes vagyok magamra venni és depizni, mint valami szerencsétlen nyomorult. Oh, de milyen igaz, hiszen az is vagyok, nemde?

Celebrity crush

Nos, kedves Olvasóm, mit is mondhatnék... Tegnap megnéztem a 6. évad záróepizódját, éshát attól tartok kénytelen leszek elismerni, hogy egyre inkább belehabarodom Matt Smithbe, azaz a tizenegyedik Doktorba. Ez számomra egy rém szomorú és ijesztő felismerésként kezd körvonalazódni, amitől egyrészt pánikolok, másrészt depizek de persze csak enyhén.
Merthát milyen fura már ez a crush?!

Ugyanakkor kétséget kizáróan az egészet a labilis idegállapotomra fogom és megnyugszom a tudatban, hogy ez csak valami weird kilengés.

Ugyanakkor kerek három órát töltöttem ennek a gifnek a megalkotásával, de azt hiszem tökéletesen megérte.






Merthát azért valljuk be, ez a hair-thing meglehetősen... attraktív.

Or it's just me.

Samhain Blessings, Happy New Year and Stuff

Így Samhain után, átlépve az új évbe illőnek éreztem egy megemlékező cikket írni erről az egész dologról ami mostanság van.

Először is, szeretném leszögezni, hogy mi a véleményem a Mindenszentek napi hisztiről amit egyes emberek szabadon hangoztatnak, bár sejtésem sincs, mi jogon.

"Magyarországon Mindenszentek van, nem Halloween."

Igen persze, ezen felül színtisztán csak kereszténység és gondolom mindenki csak magyar zenét hallgat, angolul pedig véletlenül sem tud, hiszen mi magyarok vagyunk!
Oh fuck it, ne csináljunk már ekkora gondot, hát nem mindegy ki mit ünnepel?! Majd ha valaki azt mondja, hogy te és te nem ünnepelhetsz ezt meg azt, akkor legyen szenvedés ezen. Ja, hogy pont ez történik?
(Egyébként elmondanám, hogy Samhain is van. Vagy menjek el templomba egy paphoz gyónni?! Blessed are the witches.)

Nos, most hogy ezt megtettem (igen, facebook-bejegyzést másoltam be, de hát minek pötyögjem be még egyszer, ha már egyszer leírtam),  folytathatom is akár.

Nálunk, boszorkányoknál ugye van az évkerék meg satöbbi. Erről egy csomó helyen szebben értekeznek, mint én tudnék, tehát meg sem próbálom leírogatni a dolgokat (példának okáért tessék felkeresni az Annwn.hu weboldalt, ahol a drága Salem csodálatos cikkeket ír).

Amit viszont leírok, az az, hogy szeretem a Halloweent. Szeretem a denevéreket, a csontvázakat, a tököket, szeretek tökös sütiket sütni és forralt bort főzni, szeretek a kandallóban tűzgyíkokat keresni és éjjel kimenni a temetőbe hogy halljam a tél csendjét és érezzem az illatát, szeretek vacogni a délelőtti ködben,  szeretem a téli hosszú lószőrbe fúrni az arcom és érezni a lovam illatát együtt az őszi-téli illatokkal és a hideggel együtt.
Jó ilyenkor felidézni a halottainkat, átgondolni a mögöttünk álló évet, kiszűrni a pozitív dolgokat és a negatívakat, számot vetni az évvel és látni az élet mulandóságát.
Ma, amikor kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, elgondolkodtam az őseinken. És rájöttem, hogy nem csak a helyi temetőben nyugvóakra gondolok, hanem ahogy felnéztem a Holdra és Hekatéra figyeltem, szembe jutottak a régi boszorkányok, akiket megégettek és akiket nem, akiknek közük sem volt az egészhez és akik a növények minden titkát ismerték, akik értették a természet rendjét és akik a körforgása szerint éltek.

És ha nem is vér szerinti leszármazottaik, azért valahogy mégiscsak ezeknek a boszorkányoknak vagyunk az örökösei.



*eltűnik innen és nem rombolja le ezt a remek, rinyálásmentes cikket egy csomó nyálcsorgatással a crush-ával kapcsolatban arról, mennyire happy és szerelmetes éppen*

Have a blessed Samhain, my dear Reader.

*meghajol és távozik*

Whatever

Félelmetes, mennyire képes megviselni egy veszekedés. Sőt, még csak nem is igazi veszekedés, csak egyszerű kis összeszólalkozás, vagy nem is tudom minek nevezni.

I need her.

De annyira nem akarok ráakaszkodni és megfojtani. 

Ismered ezt az érzést, kedves Olvasóm? Amikor szükséged van rá, annyira, mint a levegőre, de tudod, hogy ezzel a ráakaszkodással csak ártanál és inkább megfulladsz? Ez az egész így leírva olyan fucked up.


Persze igazából nem is lényeg. Mert hát mit tépem itt a számat? Ugyan már.


Még jó, hogy nem olvassa senki. 

Crawling back to you

Nos igen. Holy fucking shit, milyen régen írtam. Ide is, meg úgy egyáltalán bármi használhatót.



És persze most is csak azért fordulok hozzád, kedves Olvasóm, mert az összes többi oldalon (ami egyébként kimerül a facebookban és a tumblr-ben aminek újabban igencsak függője lettem) mindenféle emberek vannak, akik látják, hogy mit csinálok, néha el is olvassák és ha kedvelnek akkor azért, ha meg nem, akkor azért szólnak be. Namármost elegem van, hogy mindenemet mindenki látja, így idevergődtem végül, hogy kiöntsem a lelkem, mert tudom, hogy ezt a blogot nem nagyon olvassa el senki.








Én meg itthon ülök a projekthét miatt, nézem a két napja folyamatosan szakadó esőt, sajnálkozok a lovak és baromfik ázottsága felett, és persze depressziózok.
Tanulnom kéne, de valahogy a házinyúl és a nutria háziasításának helye és ideje helyett ilyesfélék kezdenek megjelenni a füzetemben és még csak nem is tehetek ellene nagyon semmit.












Ugyanis természetesen tegnap olyan jó napom volt, hogy azt nem lehetett úgy hagyni, hanem tisztességgel el kellett baszni. Természetesen.

Oké, igazából a részletek nem is fontosak. Nyilván S-sel kapcsolatos az egész, mert ki mással és mert rajta kívül csak Sookie-val törődöm, vele meg nyilván nem veszek össze, elvégre bff vagy mi.


Ja igen, és hogy miért ide? Hát mert ez a kép és a hangulatom a tumblr-ön kezdte, csak persze azzal nem számoltam (vagy nagyon is számoltam, amilyen önsajnáltató picsa vagyok), hogy S is legalább annyira kocka mint én és persze hogy egész nap a tumblin lóg.

Tarja és a felismerések

Oh holy Tardis of Gallifrey...
És most esett le, hogy én nem is írtam semmit a Tarja Turunen koncertről.

Ugyanis voltam a FEZEN-en, és láttam a nagyságosasszonyt élőben parádézni. Hát meg kell hogy mondjam, gyönyörű volt.
Mármint Tarja maga. De én most természetesen nem a koncertről szeretnék firkálgatni, arra véleményem szerint a kedves Olvasóm igen sok anyagot találhat példának okáért a guglin.

Én most bizonyos felfedezésekről szándékszom értekezni, melyeket magammal kapcsolatban ejtettem a koncert alatt és után.
Ugyanis ott volt egy régi ismerősöm, bizonyos B.F.S. Kisasszony is, és ő igencsak úgy tűnt, hajlandóságot mutatna irányomban, amennyiben igényt tartok rá. És, kedves Olvasóm, ez volt az a történés, ami ráébresztett arra, hogy egyáltalában nem akarok ilyet tenni.
Felismertem, hogy nem érdekel senki más, csak S. Még akkor is, ha az a dolog vele nem fog összejönni. Elvégre art never comes from happiness, és ez a fajta boldogság-fájdalom kettős, amit az nyújt, hogy ennyire jóban vagyok vele de mégis csak barátilag, egyszerűen nem is lehetne inspirálóbb azt hiszem. Vagy olyasmi. Szükségem van legalább ilyen mértékű szenvedésre, mert anélkül valószínűleg nem is tudnék élni. És ez így van jól. Szeretem, és nem érdekel ezen kívül más.

G12

Nos akkor, kedves Olvasóm, sajnos vagy nem sajnos, de kénytelen vagyok egy hirdetményt közzé tenni eme becses kis zugában az oly hatalmas világhálónak, miszerint a kedves kis cosplay-csoportunk indult a Ki Mit Tube-on vagy mi is a neve, nem értek én ehhez.

Itt is volna, a So What c. P!NK dalhoz készítettünk ugye egy cuki paródiafélét.

Öhm, hát igazság szerint fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog, de egy megnézést nagyon megköszönünk. Azt hiszem szavazni is lehet.



Egyébként személy szerint nekem tetszik, és nem csak azért, mert egyrészt szerepeltem benne, másrészt ugyebár én is tag vagyok, hanem mert jó lett és kész  :3

Egyúttal szeretnék bocsánatot kérni tőled, kedves Olvasóm.. Sajnálom, hogy nem vagyok használható és valamirevaló blogger, de most a nyáron eléggé lekötöttek a dolgaim. Cosplayt varrtam, szoknyákat varrtam, írni sajnos nem írtam (pedig van egy szeptember 7.-ei határidőm  O.O  ), de sorozatot becsületesen néztem, és S-sel is igen sokat kommunikáltam. Mással mondjuk nem is, csak vele meg Sookie-val. 

Femme Fatale

Jajj, és még egy vidámabb hír: beszereztem egy rúzst, ami nagyjából pont olyan, mint Irene Adleré volt. Hivatalos neve Femme Fatale, mármint a rúzsnak. Csodálatos színe van  :D

❤

Ady: A vállad, a vállad... /És egyéb vállak egy szegény szerelmes poéta életében/

 Ady Endre: A vállad, a vállad...

Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent
Mitől borongtam s bolondultam titkon
És ha szivemet százszor döngetem,
Rosszul dobog tovább is ez az állat
S csak a szemeim becsületesek,
Jók és biztosak,
Végig simítják édes testedet
És azután havasan megmarad,
Havasan, csillogón, de melegen
A vállad, a vállad.

Minden szavad, igérésed hazug
S háborító, dacos, nagy meztelenséged
Örjít, lázít,
Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörün néztelek
És ostobául mindig szebbnek látlak:
Láttam mindent
S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
Bársonyos sima tested, megmarad
Nekem s csak nekem,
Mert imádom mindenek fölött
Mennyemet tartó Ararátaid,
A vállad, a vállad.

És kedves Olvasóm, az ilyen verseknél (haha ami igazából minden Ady-versre érvényes) gondolok arra, hogy igen. Igen. Ez csodálatos. Én sem fejezhetném ki pontosabban, mit van abban a kis fekete lelkemben. És valahol félelmetes, hogy egy száz éve élt költő tökéletesen azt gondolta és érezte, mint én.

 

És most is csak ülök a sötét szobában, fejhallgatómban max hangerőn Lana Del Rey, a füstölő lassan kaparja a torkomat és csak gondolkozom és depizek. 

Ugyanis, kedves Olvasóm, történtek dolgok a héten. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem érdekel, de attól még lekaparom ide, mert hova máshova. 

Nincs több titkom. 'S' most már tud mindent. Elolvasta egy publikált versemet, amiben egyértelműbben le sem írhattam volna a helyzetet. Természetesen kiakadt, ugyanakkor csodálatosan kezelte a dolgokat. Milliószor jobban, mint ahogy én tettem annak idején vagy ahogy valaha is képes lennék rá. 

Az eset több dologban is megerősített. Először is, hogy ebből nem lesz soha semmi, mert nem érdeklem úgy. Másodszor, hogy imádom ezt a lányt. Komolyan. Csodálatos. Ja, és harmadszor, hogy akárhogyan is, én még szerethetem, és úgy tűnik, fogom is.

És ami a leghihetetlenebb: minden tökéletesen maradt a régiben. Ugyanúgy tervezzük az őszi Cont, ugyanúgy beszélgetünk minden nap, és satöbbi. Említettem már, hogy mennyire imádom? Fordított helyzetben nem tudom, én képes lennék-e ilyesmire. Épp ezért csodálom annyira. Ugyanakkor mérhetetlenül boldog vagyok, hogy így alakult. Mármint, hogy most már tudja, és nem zavarja. Legalábbis nem annyira, hogy ki is mutassa. Ugyanis mint kiderült, barátként is imádom. Mostanra jöttem csak rá, mennyire fucked up lett volna, ha emiatt elveszítem, mert ez ugye benne volt a pakliban. 

Persze azért depizek rajta, mert nem is én lennék ha nem, de na. 

Mégiscsak vele alhattam pár napig és akkor bámultam a vállát, amikor csak akartam gyakorlatilag. 

És valami hihetetlen boldogsággal tölt el, már csak az is, ha visszaemlékszem erre.

Conjelentés

Hát ez is eljött, varrtunk, tömtünk, szabtunk, festettünk, ragasztottunk, kész lettünk, felöltöztünk, vonultunk, megjelentünk, elvoltunk, nézelődtünk, fotózkodtunk, hazamentünk.

Avagy életem első conján is túlvagyok. Ami jelen helyzetben csupán annyiban érdekes, hogy egy bizonyos személlyel lehettem két napig. De micsoda két nap volt! Viszont nem szeretnélek felesleges és csöpögős nyáladzással untatni, kedves Olvasóm.


(Bár meg kell jegyeznem, az azért nem egy rossz dolog, ha reggel a crush-od azzal kelt, hogy kérsz-e ugye kávét. Nem, nem hogy nem rossz, egyenesen csodás dolog erre ébredni.)


A MondoCon egyébként egy csodálatos jelenség volt, bár először amikor megláttam, hogy mennyi ember van, majdnem idegsokkot kaptam, de aztán tudatosítottam magamban, hogy ezek fura, nerd fangirlök és fanboyok, és megnyugodtam. Ha elég furák a népek, sokkal nyugodtabban megyek nagy tömegbe (amit, ha normál emberekből áll, ki nem állhatok, gyakorlatilag fóbiás szinten).
Nagyon sok nagyon király cosplayt láthattunk, némelyek félelmetesen profik és félelmetesen sok időt meg energiát áldoztak a dolgokra. Hozzájuk képest a kis két napos varrogatásom silány cosplay-paródiának tűnik. De sebaj, mert menők voltunk, és páran még fel is ismertek  :D
És most már elmondhatom, hogy van közös képem Cersei Lannisterrel, Daenerys Targaryennel, Lokival (ha nem is a legkedvencebb kiadással, de azért Loki csak-csak Loki), InuYashával és Sangoval (aww, úgy örültem nekik  *.*  ), és Katniss Everdeennel. Meg egy csomó szabadság szárnyas légiós izével.. uhm nem értek én ehhez, mert velük csak Sookie kedvéért, mivel ő oda van meg vissza az Attack on Titanért. De sebaj.
Ezenfelül még mindig nem dőlt el az őszi con cosplay terve, de nem baj, még addig annyi idő van úgyis.. igen, ezt mondtuk a nyárira is, mégis szerdán kezdtem el varrni a kabátot.



Egyébként most jut eszembe, a forgatásról nem is írtam nagyon, ugye? Mert tizenhetedikén megjelent a klip, amit forgattunk, és nagyon jó lett. Bizony. És ha lenne energiám megkeresni, most linkelném is, de nincs. P!NK So What c. számára készült, aki nagyon akarja még meg is találja, szóval hajrá, kedves Olvasóm!

I am SHERlocked

Milyen érdekes dolog is, hogy a karakter megismerése mennyire befolyásolja az őt megjelenítő színész megítélését, nemde?

Jelen esetben a külső és belső tulajdonságok egymásra gyakorolt igen nagy hatására gondolok.

Hiszen hogyan lehetséges, hogy valaki, aki még csak gyakorlatilag szimpatikus sem volt sokáig, egyszeriben nagyon is tetszetős lesz és tulajdonképpen ki sem tudjuk verni a fejünkből?

Szemléltetem saját példán.

Benedict Cumberbatch.
Egyáltalán nem tanúsítottam egészen eddig gyakorlatilag semmilyen érdeklődést iránta. Csúnya feje van, olyan furi, nem is értem, valakinek hogy tetszhet.
Erre most ugye elkezdtem nézni a Sherlockot. Of course I'm kinda in love with Sherlock. Nyilván. Hogy is lehetne, hogy nem? És amúgy is, ki nem? Ugyan már. Aki látta, az mind imádja, vagy valami gond lehet vele, ha nem. (Az most vajmi keveset számít, hogy mennyire shippelem a Johnlockot az első pillanattól kezdve..  :D )
És hirtelen, varázsütésre a drága Benedict mintha megszépült volna. Észrevettem, hogy nem is olyan vészes. Sőt, a szemeiért például kifejezetten oda vagyok. Cukin mosolyog, és egyenesen gyönyörű, amint Johnra néz.

Sookie-val megkonzultáltam felfedezésemet, és kiderült, hogy ez valószínűleg a normál emberek normál világában is valahogy így van. Ha megismersz valakit, aki nem kifejezetten szép, vagy akár határozottan csúnya, de jóban leszel vele, idővel meglátod a pozitívumait. Észreveszed, hogy milyen szép a mosolya, meg ilyenek. A barátait, akik kedvesek neki, az ember hajlamos ha nem is szebbnek látni, mint a többi ember, de szebbnek, mint ahogy régen látta.

Azt hiszem, ez eddig azért nem tűnt fel, mert nincsenek barátaim.
(És ezzel teljesen boldog vagyok, megjegyzem, habár nem ide tartozik. Amikor elkezd hiányozni, hogy emberekkel beszéljek, meg ilyenek, majd elkezdek aggódni is az ép eszem miatt. Azonban azt hiszem, amíg jól érzem magam azzal, hogy max két emberrel tartok csak kapcsolatot gyakorlatilag - igen, ez Sookie és S. Bár ritkán érintkezem, persze csak facebookon keresztül, B.F.S. Kisasszonnyal és Angellel, de ezek tényleg ritkák - addig nincs gond.
Sookie erre az okfejtésre csak annyit mondott, 'nem mondom, hogy nem vagy fura'. "Nem mondom, hogy a fáid meghaltak. De attól tartok, már nem élnek" mondta vala a nagyszerű Jane Austen, nagyon helyesen, és teljesen igaza volt.)



Egyébként, kedves olvasóm, meg kell jegyeznem, nagyon nehéz úgy írni egy kihívásra készülő HP-fandomos ficet, hogy közben fullon tele van a fejed Johnlock-kal.. :D

 

(Megjegyzem, imádom Irene Adlert. Ő az új példaképem.)

 

Wanna play a game?

Handholding

Kézfogás.
Mert jelent valamit, akár akarjuk, akár nem.

A kézfogás egy ígéret, egy alku. Összeköt két embert. Mert ha megfogod valaki kezét, azzal közlöd vele, hogy hozzá tartozol. Ha valaki a kezed kéri, és te odaadod, azzal vállalod, hogy összetartoztok, hogy te is úgy gondolod.

Ugyanakkor néha fel sem fogjuk ennek a súlyát. Mert elvégre csak egy egyszerű mozzanat, egy szimpla kis gesztus. Pedig ennél jóval több. Idegen ember kezét nem fogjuk meg, ahogy olyasvalakiét sem, akit nem kedvelünk. Mert miért is tennénk? Az embert, akinek a kezét fogjuk, nyilván kedveljük, különben nem esne jól hozzáérni.

És ha csak úgy felelőtlenül bárki kezét megfogjuk, könnyen elveszti a lényegét a dolog.


De például honnan tudhatjuk, hogy két ember miért fogja egymás kezét? Hiszen azért be kell látnunk, lehet egy pár oka. Mondjuk, hogy olyan részegek, hogy ha nem kapaszkodnának egymásba, elesnének. Vagy az egyik vezeti a másikat valahova. Esetleg nagy a tömeg és nem akarnak elszakadni. Vagy félnek valamitől és egy kézfogásból próbálnak erőt meríteni. Ez az egyik legalapvetőbb emberi kontaktus, az érintés. Annyiféle okból történhet. Persze leggyakrabban a párok fogják meg egymás kezét.
És el is érkeztünk egy érdekes kérdéshez, miszerint mégis honnan lehet megállapítani két lányról, akik kéz a kézben sétálnak, hogy akkor ők most barátnők vagy barátnők? (Megjegyzem, hasonló probléma annak az eldöntése, hogy valaki hüvelykujján miért van gyűrű.)



És kedves Olvasóm, voltál már úgy, hogy valakivel sétáltál, és nagyjából ötpercenként azon kaptad magad, hogy meg akarod fogni az illető kezét?

The Art Of Suicide

Whisky és Emile Autumn mellett az életen töprengve akasztott lányt rajzolva.
Budapest Pride-ra csak támogatóként járva?
Értelmét vesztve éltem s halálom
Ha őt mással látom.



Miért megy el valaki egy melegfelvonulásra? Csak támogatni a melegházasság magasztos ügyét? Nem hiszem. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem.

Csak tudod, kedves Olvasóm, amikor a crush-od nyíltan közli, hogy a támogatáson kívül semmi érdekeltsége nem fűződik a Pride-hoz, akkor néha összetörik a világod. És párnába sikítasz, összegörnyedsz, képtelen vagy mozdulni, zokogsz, még ha könny nélkül is, és úgy érzed, nem, ezt nem tudod elviselni. Már nem csak a kezed kezd remegni, de fázol a harminc fokban, reszketsz, mint a nyárfalevél és képtelen vagy normálisan gondolkodni.
És itt jön a képbe a whisky. Mert ezt találod, és mert jól hangzik. Bizony, néha megesik, hogy ilyen kicsinyes az ember. De hát ilyenkor pont nem érdekel senkit. Remeg a kezed, de reméled, majd az alkoholtól jobb lesz. Öntudatlanra innád magad, csak hogy véget érjen egy kis időre ez a rémálom, de nem mered, mert azért mégiscsak emberek között kell lenned. Akik természetesen semmit sem tudnak a viselt dolgaidról. És jobban is leszel tőle - egy ideig. Aztán valószínűleg újult erővel fog rád törni ez az elveszettség és reményvesztettség és azt kívánod, bár egyedül lehetnél, hogy senki ne lássa, amint zihálva szakad apró darabjaira a lelked.

Nyáreste

Egy éj kint a teraszon. Szúnyogok, gyertyák, nyáresti levegő és alkohol. Mi más is kellhetne még a boldogsághoz?
Magányra vágyva nem is gondolná az ember, mennyire hiányozhat valaki.
S hogyan is képzeled el? Együtt isztok majd, mint a bohém költők? Hogy aztán akadozó nyelvvel vallj szerelmet és ne érdekeljen a holnap és csak a most számítson, csak te meg ő, csak az, hogy szereted s hogy ő talán túl részeg ahhoz, hogy visszautasítson? De akkor hogy csókolnád meg? Hogyan mondhatsz valakinek titkot, aki annyit ivott, hogy valószínűleg nem is fog emlékezni rád holnap? Azazhogy emlékezni fog rád, csak arra nem, amit mondtál és tettél. És így megint értelmét veszti az egész, s egy körbeforgó vanitatum vanitasszá válik mígnem a lánc körbeér és bezárul és te megint ott állsz üres kézzel, hogy szerelmet kérj és ne kapj talán semmit.

És hová lesznek a mámor esték? Amikor csak az kattog a lelkedben, hogy ő írt, vele beszélgetsz pár szót és egyszerűen nem tudsz másra gondolni, dekoncentrált vagy, mintha nem is lennél önmagad és a nyáreste oly tökéletes a boldogsághoz és a szenvedéshez, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen mi lehetne pazarabb, mint amikor a nappali forróságot felváltja az éj hűvöse, csillagok ragyogják be a találóan éjkék színű eget? Mert ilyenkor nyáron az ég is más színű, a csillagok is más fényűek és a levegőben ott van mindennek az illata, amit valaha akartál és ami sosem lett a tiéd.

És ha lehunyom a szemem, látom a hajad csillanását a délelőtti napfényben, látom a szemed zöldjének árnyalataiban rejlő mintázatokat és érzem a bőrömön egy hajtincsed cirógatását, ahogy arcomba fújja egy kósza szél.

És én borért nyúlok, émelyítő cidert keresek, vagy csak tisztán húzom le a whiskyt.

Egyedül a sötétben ugyan kit zavarna? A gyertya kialszik és én bódult álmomban kérem az isteneket, hogy veled álmodhassak, csupa jót és szépet, hogy velem vagy, hogy mellettem vagy, hogy szeretsz és... igazából teljesen mindegy. Ha csak egy pillanatra is megjelensz, reggelente már mosolyogva ébredek.




Ó, milyen csöpögős is ez a duma, nemde, kedves Olvasóm?
Igazság szerint nekem is nagyon új és furcsa, hogy csak így, egyszerűen és - részemről legalábbis - fenntartások nélkül vagyok pillanatnyilag ilyesféle helyzetben. But of course, I'm suffering. Just not so much.

És azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember saját magától szenved-e vagy a körülményektől. Ha magaddal elrendezed, és csak a körülmények a rémesek, az már annyira nem is tűnik vészesnek. Sokkal reménykedőbb az olyan ember, aki tudja, mit akar.

Meeting you

És van, hogy csak nézel rá, csak mosolyogsz és ő nem is tudja, mi történik, egyszerűen visszamosolyog és elfordul, mert valami elterelte a figyelmét. És te csak bámulod tovább, mert nem tudsz betelni a szépségével, képtelen vagy levenni róla a szemed.


(És amiért egyre biztosabb vagyok a dolgomban, az például az, ha részeg vagyok, és valaki megpróbálja visszakönyörögni magát hozzám, de annyira nem érdekel, hogy pár óra múlva, lefekvés előtt mégis S-hez írok verset.)



És ha találkozol vele, kimegy az erő a lábadból és elakad a szavad és kihagy a szíved és hirtelen nem tudsz magaddal mit kezdeni, amikor te sokkal többet akarsz, de ő csak gyorsan megölel és aztán egy pillanatig csak állsz ott leforrázva és képtelen vagy ésszerűen viselkedni és semmit sem akarsz, csak legalább még egy kicsit a karodban tartani de neki ez fel sem tűnik és aztán te beletörődve továbbindulsz, majd elvigyorodsz, mert rájössz, hogy tulajdonképpen azért mégiscsak vele vagy és ha már csak ránézhetsz ahogy sétáltok vagy figyelheted amikor anyagokat válogat, már minden szép és jó és boldognak érzed magad.
És ez körforgásban megy, ha nem vagy vele, szomorú vagy de ugyanakkor örülsz is, mert ott a lehetőség, hogy újra lásd, ha meg vele vagy,boldog vagy de szomorú is, mert el kell válnod tőle, és tudod, ez őt közel sem viseli meg annyira, mint téged.

 De azért mégis jó ez így.

Felismerések

Néha az ember túl sokat őrlődik, ráadásul általában magától rá sem jön a megoldásra.

Néha szükség van valakire, hogy rámutasson a dolgokra, amik eszünkbe sem jutnak vagy amik felett elsiklanánk.

Én például bele sem merek gondolni, mégis vajon mikor jöttem volna rá bizonyos dolgokra, ha Sookie egyszerűen rá nem kérdez. És akkor, egy egyszerű 'és nem gondoltál arra, hogy...' mondattal hirtelen minden más lett. Megdermedtem, hagytam, hogy a felismerés egész lényével mellbevágjon, elhomályosítsa az érzékeimet és szó szerint meg sem tudtam szólalni. Visszagondoltam a témával kapcsolatos dolgaimra, és észre kellett vennem azokat a mozzanatokat, amikre eddig csak legyintettem, de most új jelentést kaptak.

Mert bármennyire is imádok azzal példálózni, hogy attól még nem lesz valaki meleg (Gerard Way), ha beleszeret a legjobb barátjába (Frank Iero), talán mégiscsak az lesz. Vagyis persze nem 'lesz', de érted, kedves Olvasóm. Mert ha eredetileg nincs meg benned a lehetőség, akkor egyszerűen nem szeretsz bele.
És ezt azt hiszem nekem nagyjából másfél évig tartott felismerni. És eszembe sem jutott volna, ha fent emlegetett Sookie szimplán rá nem kérdez. Szóval, kedves Olvasóm, ne feledd, mindig jelent valamit, ha szerelmes leszel.

Ending and the Runes

Vége. Végeztem a vizsgákkal és ezzel az évvel is az egyetemen. Ennek örömére mi mást csinálhatnék, mint ezerrel tervezem a cosplayt, és rúnákat tanulok? Ja, meg persze szenvedek, S miatt, és azért, mert egyre valószínűbb, hogy csak barátként tekint rám. De hát még ez is jó, nem igaz? Nekem megfelel (legalábbis egy darabig), ha csak láthatom és vele lehetek néha.


Bár meg kell jegyeznem, majdnem meghasadt a szívem, amikor kijelentette, hogy szerinte a cp-zni kívánt karaktereink között gyakorlatilag semmilyen romantikus kapcsolat nincs. Mellesleg, azt kell mondjam, hogy már hogy ne lenne! Egy dolog a Fighter-Sacrifice kötelék, de ahhoz, hogy harcolni tudjanak, igenis szükségeltetnek romantikus érzések.


És kedves Olvasóm, ha jót akarsz magadnak, nem fordítod le ezt a kis szöveget a képen, mert csupa-csupa nyálas ömlengés, as always, ha őróla van szó.
(Egyébként sem mondom meg, milyen rúnákkal írtam. Bár aki ismer, szerintem tudni fogja, hiszen mindig is imádtam ezt a világot, és ezek a dolgok voltak a gyerekkorom, így az egész fangirlködésem első mozzanatai.)

Ó, és egy újabb értelmetlen bejegyzés. Sajnálom, de lassan majd már tényleg igyekezni fogok használható dolgokról írni.

Kérdések és percnyi boldogság

Kérdezősködés. Kavarás. Mire jó ez? Ki akar tudni és mit? Mégis miért jó ez?

És néha úgy érzem, csak játszanak velem és én nem látom át a szálakat. Képtelen vagyok kikövetkeztetni, hogy ki mit akar elérni a kérdéseivel. Nem értem az embereket.
Ó, bár olyan egyszerű volna, hogy csak úgy megmondom. De nem tehetem, mert még így, titokban szeretni is sokkal jobb lehetőségnek tűnik, mint ha nem akarna látni soha többé. Erre pedig igencsak meglenne az esély, ha kitálalnék.

És én már megint - vagy még mindig - nem tudom, mit tegyek. Mi lenne helyes, mi lenne jó és mi lenne célravezető. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezek fednék egymást. 

Az emberek furák és érthetetlenek. Soha nem tudhatom biztosan, hogy valamit azért tesznek-e, amiért én gondolom, vagy csak puszta véletlenről van szó. 

Egyébként most szívesen áradoznék bizonyos szépségekről, de feltételezem, kedves Olvasóm, nem vagy kíváncsi egy bizonyos ember gyönyörű szemére, fehér bőrére, csodálatos nyakára, szájára, és úgy egyáltalán minden egyes porcikájára, amiket Merlin segedelmével volt időm a hétvégén megfigyelni, elraktározni minden kis részletet, megkísérelni tökéletesen megjegyeznem a hangja dallamát és minden minden dolgot vele kapcsolatban.  

És feltételezem, arra sem vagy kíváncsi, mennyire jó volt ez a két nap, és mennyire boldog voltam már csak attól is, hogy láthattam őt. 

 

Never ever ever

Soha, soha, soha és soha többé nem.

Nos, kedves Olvasóm, szeretném leszögezni, hogy feldúlt állapotban írom ezt a bejegyzést, így előre is elnézést kérek az esetleges modortalanságok miatt.

És jegyezd meg, soha ne állj le vitatkozni hülyékkel, mert legyőznek a rutinjukkal. És egyébként is mi értelme annak, hogy csak felbaszd az agyad egy olyan apróságon, aminek tulajdonképp semmi értelme? Úgy értem, természetesen a homofóbia iszonyat nagy probléma (ezért is cseszi a csőröm mikor olyanokat hallok, mint 'jajj ezek betegek' meg 'fúúj, milyen gusztustalan' meg egyéb finomságok), de ilyen hatfős közösségi szinten egy olyan emberrel aki alapból ellenszenves és még csak nem is valószínű, hogy valaha újra látod, semmi, de semmi értelme leállni veszekedni, mert azt úgysem fogja beismerni, hogy igenis ő a hülye.
Arról már nem is szólva, amikor az emberek azzal kezdenek el gúnyolódni, amiről nem tudják, hogy mit jelent. És még büszkék is rá. Mert ugyan már, milyen gáz az, aki van annyira művelt, hogy egy ilyen kurva bonyolult szót, mint a homofóbia, megértsen. És valóban, milyen nehéz lehet ezt felfogni, nemde? Vajon mit takarhat, homo és fóbia? Hát ehhez bizony nagy értelmi kapacitás kell, kétségkívül.

De komolyan. Az ember, ha nem ért valamit, akkor vagy fél tőle, vagy pedig röhög rajta. Egyik sem túl jó reakció, de az minden egyes alkalommal kiveri a biztosítékot, ha valaki olyannal poénkodik ('jajj de homofóób ez az uborkaa' - ?) amiről láthatóan halvány sejtése sincs. De komolyan.

Jó, persze. Én meg közöltem, hogy nem fogok kiselőadást tartani a témáról. Viszont erre megvoltak az okaim, amik számomra teljesen kielégítőnek bizonyultak - az, ha ez nekik nem jelent semmit, engem már cseppet sem érdekel, ugyanis nem az ő szellemi épülésük meg a kis lelkük ápolása az életcélom. Ugyan már, arra ott vannak a szociális gondozók meg a pszichológusok, meg a tudom is én, mennyiféle ápolószakma. Mind megveszne az ilyen barmokért.
Én meg amúgy sem vagyok emberbarát, aki ismer, az tudja, aki meg nem, annak elég két szót váltania velem.

Azt viszont kicseszettül utálom, ha lenéznek, mert mégis milyen jogon? Najó, ez így talán nem kerek, mivel én is lenézem őket, de ettől még nem fogok elkezdeni konkrétan úgy viselkedni velük, mintha nem lennének értelmes lények aki megértik a beszédet. Holott ezt sokszor megkapom az emberektől, és mérhetetlenül gyűlölöm az ilyet.

Tehát az okaim, ha valakit esetleg érdekel:

1. Pont nincs kedvem felbaszni feleslegesen az agyam, mivel meggyőzni úgysem tudom azt, aki meg van győződve a saját baromságáról és még túl büszke is ahhoz, hogy bevallja, ha igazam van.
2. Holnap vizsgázom, és ezért sem épp találom célravezetőnek ha most elkezdek ezen kattogni, ugyanis sajnos az ilyen témával kapcsolatban - hát, finoman fogalmazva nem igazán tudok higgadt maradni.
3. Pont nem látom értelmét annak, hogy miért jó elrontani egy szülinapot azzal, hogy provokálnak egy olyan kattant goth-ot, mint én. De komolyan, ez kinek jó? Nem hiszem, hogy azon kívül, aki csinálta, bárki élvezte volna.
4. Hülyékkel valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem szeretek vitatkozni, mivel, mint már említettem, legyőznek a rutinjukkal. Sajnos nem vagyok olyan jó szónok, hogy minden faszságukra visszakézből válaszoljak.

És még sorolhatnám meg ismételgethetném magam meg satöbbi, de feltételezem kedves Olvasóm, amúgy is unod már a folytonos értelmetlen sirámaimat.


Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ne veszekedj hülyékkel.

És hogy rá kell jönnöm, soha, semmi jó nem származik abból, ha én emberek közé megyek. Mert ennek is mi értelme volt? Nem tudtam fékezni magam, és el lett cseszve az a nyomorult szülinap.
És persze az a legjobb, hogy nem is igazán akarom törni magam, hogy elviselhető legyek, mert nem sűrűn, és amikor igen, se szívesen megyek emberek közé. 

Viszont tényleg iszonyatosan nehezen viselem az emberi butaságot. Nagyon. El nem tudom mondani, mennyire.

Death and Life

     Furcsa dolog a halál. Mindig csak jön és megy, pusztulást hagyva maga után és fájdalmat, olyan sok fájdalmat, hogy azt hiszük, rögvest vissza is fordul értünk. De nem teszi, nekünk folytatnunk kell, szinte mintha mi sem történt volna. És csak létezünk, lebegünk az élet és a halál találkozásánál, és egyszerűen nem látjuk, merre tovább.

     Azt mondják, a hirtelen halál sokkal jobb. S bár kétségkívül talán kevesebb fájdalommal jár, mint a hosszadalmas, arra legalább fel lehet készülni. De amikor csak úgy, a semmiből előkúszik fekete póklábain, mint egy árny, mintha ott sem lenne, aztán hirtelen megmutatja magát és elvesz. Elvesz mindent. És mi nem tehetünk semmit, csak tehetetlenül nézzük, pislogunk az ismeretlenre, borzadályos gyönyörűséggel bámuljuk ezt a valamit, ezt a furcsa gondolatot - hogy a szeretett lény egyszerűen nincs már. Nem elutazott, és majd x idő múlva találkozunk vele, nem épp a másik szobában van, nem csak pont nem vesszük észre a fák között. Hanem egyszerűen és megmásíthatatlanul, mint ahogy a Nap felkel és lenyugszik, eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, lélegzett, élt, a másikban meg már hirtelen nem.

     És ez ennyire egyszerű. A dolgok van, hogy csak úgy megtörténnek, magyarázat és hozzáfűzés nélkül. És nekünk talán el kell ezt fogadni és beletörődni.

     De hogyan is törődhetnénk bele ilyesmibe? Hogy soha többé nem találjuk majd őt a szokott helyen, hogy soha többé nem érinthetjük meg, nem bújhatunk hozzá, nem szívhatjuk be az illatát. Hogyan fogadhatnánk el ezt? Vállrándítással, hogy na bumm, nincs többé, naésaztán? És talán ez lenne a jobbik megoldás. Mert már úgysem tehetünk semmit.

     Mégis olyan nehéz ez, amikor mindegy egyes másodpercért, amikor éppen nem rá gondolunk, iszonyatos erővel gyötör a bűntudat, hogy most akkor máris elfelejtettük?! De nem felejtettük el, és nem is fogjuk soha, bárhogyan dolgozzuk is fel a halált.

     És itt jegyezném meg, hogy hibásan jár el az, aki a halottnak több jelentőséget tulajdonít, mint az élőnek. Ha már vége, hiába hangoztatjuk, hogy így szerettük meg úgy szerettük - ezt életében kellett volna a tudtára adni. S ha nem tettük, ez a mi hibánk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak mégsem álltunk olyan közel hozzá. Ki tudja ezt már.



     Rosszul teszed, kedves Olvasóm, ha halottnak jobban szeretsz valakit, mint élőnek. Nagyon rosszul.





     És hiába hihetjük, hogy most már 'fentről vigyáz ránk' meg satöbbi vacakok. Az igazság bizony az, hogy ezek a szentenciák semmit sem érnek. Semmivel sem lesz könnyebb sem a feldolgozás, sem a beletörődés, sem az elfogadás, sem az elengedés. Ennyi. Ami segít - és ez is egy iszonyat nagy klisé, de talán lehet benne valami - az az idő.



     Az idő pedig mindig és mindenkin segít. Ilyen a természete. Nem mondja meg, hogy miként, de segít, akár észrevesszük, akár nem.
     Mert néha csak egy időlordra van szükség. Nem baj, ha nem személyesen, meg semmi. Csak tudjuk, hogy van, és kész.
     Persze, mindenki másban hisz.


     Oh, és hogy most gyakorlatilag ellent mondok magamnak? Természetesen, hiszen attól, ha tudom, hogy valami úgy van, még nem kell szükségszerűen el is hinnem.

Egész úton a koli felé azon gondolkodám...

Mindenkinek megvannak a maga démonai. Csak ülök a buszon, körbenézek, és azon gondolkodom, vajon ha én ennyire szenvedek a gyakorlatilag kifogástalan életemmel, vajon más miken agyal? Másoknak mi jelenti a napi kétséget?  Amit nekem a kis lelkivilágom sínylődése és szenvelgése ad, az másoknak miből fakad?
A lány, aki beteges gonddal púderezi az orrát, mit akar ezzel kompenzálni? Vagy csak én reagálom túl? Hiszen van, hogy egy versben az erdő képe maga az erdő, és az a metafora, hogy nincs metafora.
Húsos ujjain egycentire lenőtt pink műkörmök, szőke haja csak úgy hanyagul-de-rendezetten a vállára omlik, rózsaszín hátizsákja és karkötői ellentétben állnak pólója királykékjével, de gondolom, ez a divat. Az ő divatja.

De vajon én komplikálom túl? Az emberek hasonló gondolatokkal küzdenek, mint én? Vagy néhányan csak mennek, amerre az áramlat viszi őket, az életük csak úgy van, és eszükbe sem jut olyasmiken gondolkodni, mint mondjuk, ha rálépünk egy gázbolygóra, akkor vajon átesünk-e rajta?

Az a másik lány a szőke, oldalt felnyírt hajával és szemöldökpiercingjével, hosszú szempillái alatt a tájat fürkészve vajon elgondolkodik azon, mi van, ha nem jön be egy csajnak?

És vajon a villamoson utazva eszébe jutok-e S-nek? Vajon gondol-e rám néha, vagy már egészen el is felejtett?

És itt jön az újabb probléma, ugyanis három hét múlva COR, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kellene viszonyulnom S-hez majd. Mert egy dolog, hogy mit szeretnék (haha, na azt nem lenne illő képernyőre vetni), de egy egészen másik, hogy mit szabad és hogy mit merek. Úgy félek, hogy nem tetszem neki.

Ilyen-olyan femslash-ek

Uhm, hát igen. Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Van, hogy az ember meg akar halni. És van, hogy csak a halál akar élni. De bárhogy is, megesnek a túlzások. És ezt most alig merem leírni, mert félek, ha megteszem, megint belezuhanok a tegnapi kilátástalanságomba, és megint nem akarok semmit, és megint eltakarja a Holdamat a reménytelenség.
De talán mégsem szabadna ilyen tragikusan felfognom a helyzetet.

És jegyezd meg, kedves Olvasóm, néha igenis szükség van egy barátra, aki felráz a kábulatból, elhessegeti a ködöt és megmutatja, hogy az árnyékból is van kilátás és a dolgok nem szűnnek meg csak azért, mert nem látom őket.

Néha csak az kell, hogy valaki kívülről lássa a haldoklásunkat és rávilágítson arra, hogy nem feltétlenül csak a magunk által kreált verziója létezik a világnak.




~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~




Egyébként, kedves Olvasóm, épp most olvastam egy olyan nagyon aranyos kis femslash-t, amiről megjegyzem egyből a saját nyomorult helyzetem jutott eszembe, de nem lényeg. :D  Merengőn fent van, Eperízű lány a címe. Hát, nekem tetszett. Bár nem tudom, hogy ezt mégis minek teszem itt közzé  XD

(És mindig az jut eszembe az ilyen sztorikról, hogy bár a valóságban is ilyen szép lenne a happy end. Vagy egyáltalán lenne.)



Oh, tényleg. Az én femslash-em is fent van már Merengőn!  :D  Bizony, végre befejeztem. Bár lehet, hogy ezt meg már posztoltam, mert egy ideje már felraktam... Namindegy. A lényeg, hogy vacak lett  :D

De nem annyira, mint az első rendes, befejezett ficem, amit pár hónapja olvastam vissza. Siralmas volt  :D  Ugyanakkor megnyugtat a tudat, hogy ezek szerint fejlődtem talán annyit, hogy már észre tudom venni a hibáit. Ez azért jó érzés.
(Egyébiránt Mirrorscape a címe, és az MCR fórumon érhető el, feltéve, hogy regisztrálva vagy)

Endless pain, night and day

Meglátom azokat a bejegyzéseket, régiek talán, de akkor is. És én féltékeny vagyok, féltékeny arra, akinek szívecskét küldtél, féltékeny minden mosolyodra, féltékeny bárkire, aki csak rádnéz. 

És gyűlöllek, amiért képes vagy mást szeretni, amiért nem akarsz észrevenni, gyűlölöm, hogy nem mondhatom el, hogy nem kereshetlek, hogy minden ilyen komplikált, és lelkem halálért kiált.

És érzem ahogy megszakad, összetörik, mint vakolat, elhamvadnak a szálak.

És meghalok.

 "Élsz, vagy csak lélegzel?"

Hát most nem élek.

Bár, belegondolva, talán mégis. Ha meghaltam volna, nem érezném, amint egyesével roppannak össze a lelkem tartóoszlopai és sírni akarok és zuhogó esőben üvölteni és mégsem tehetek semmit.

 Mert nem szólhatok neked egy szót sem erről, nem kiabálhatom az arcodba, hogy mi van. Egyszerűen csak némán belepusztulok.

És féltékeny vagyok. 

Azt sem tudom, mire. Hogy egyáltalán azok a bejegyzések valósak voltak-e, vagy csak viccből írtad amit írtál? 

És emiatt persze depis leszek és morcos és kedvetlen és még veled is köcsög, és ez a legszomorúbb az egészben. Vagy talán inkább az, ha ez neked fel sem tűnt... 

(Ja, igen, és akkor a Nomy szám, amiből a cím van: 

)

(mert este az utolsó és reggel az első gondolatom vagy)

Álom- és versjelentés

Hét.
A hetes elvileg a legmágikusabb szám, nemde?
Mindenhol ott van. Salome és a Hétfátyol tánc, hét horcrux, hét HP könyv, és így reggel meg állathigiénia zh-ra tanulás közben fogalmam sincs, hogy még ugyan hol.
 Talán épp ezért a hetedik álmom S-ről volt a legérdekesebb és legjobb. Ugyanis ma nem az én kis lelkivilágomat láthattam, hanem egy egyszerű facebook-üzenetváltást, amiben Ő mond olyan dolgokat, amiket én akartam és amiket oly jól esik hallanom.
Fordul a kocka? Jó lenne.

És ilyenkor megint felmerül bennem, hogy akkor hogy is van ez a dolog az álmokkal kapcsolatban? Jelent valamit, ha álmodunk valakivel? Vagy csupán annyit, hogy kezdünk belebolondulni ebbe az egészbe és egyszerűen csak a mániánkká vált?
Hát, remélem nem, mert nem szeretném ha S frászt kapna tőlem. De hogyan is várhatnám ezt el, ha néha én is frászt kapok magamtól?

Mindenesetre érdekes dolgok ezek, kedves Olvasóm.



És egyébként, most kaptam az infót, hogy egy versem megjelenik nyomtatásban, megint. Ráadásul éppen az, amit ha jól emlékszem, elsőként írtam S-hez címezve. Csodálatos dolog ez, nemde?

Mental illnesses. You know, just the usual.

Megint zene, tanulás és destruktív gondolatmenet. Csak egy átlagos hétvége.

És nem tudom már, mi valós és mi illúzió, és mi az ami mar és mi az ami csak éget, és újra elővenném azt a pengét, és belefulladnék az önsajnálatba meg a vérembe, mert úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, és kitépném a szívem, hogy lásd, nekem nem számít már más, és annyi mindent szeretnék még csinálni, pólót festeni (Keep calm and kneel before Loki), talárt varrni, verset írni, prózát írni, csak úgy írni mint most a blogon, csak nézni a hajnalt vagy a napnyugtát, leszokni a keresztény káromkodásokról végre, és játszani és vágni és élni de meghalni.


Tehát Olvasóm, most megkérdem, mint Kosztolányi egykoron:

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

 És ha elfed a sötét és már nem látom a fényt, és betakar a bársony, biztonságos, ölelő Éjszaka, miért lenne baj, ha nem mennék már haza? Erdőben megfagyhatom, elvérzek, és halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen?

És oly jól esne most valami. Valami más, valami szokatlan. Vannak dolgok, amiktől érezném, hogy élek, de sajnos ezek leginkább kimerülnek S-ben és a pengémben. Pillanatnyilag nincs választásom, ahogy ősszel sem volt, mert ez egy ilyen játék, hogy vannak elrendelt dolgok és vannak megváltoztathatatlan dolgok és néha képes vagyok költői lenni, szárnyalni az égig fel, és néha csak az eret a penge nem éri el, és ha valami elrendeltetett, akkor be fog következni, akár akarjuk, akár nem.

És ettől a daltól mindig elfog a sírhatnék meg a magány, de ugyanakkor annyira jó is, hogy nem bírom abbahagyni a hallgatását. És ezek szerint elég rendesen vannak mazochista hajlamaim, de hát mit számít ez már in the line of my disasters.

Beadandó-zéhá-hiszti

És el is érkeztünk az év végi zh-khoz, megint és még mindig. A hajam tudnám tépni, mert nincs is jegyzet, amiből tanuljak, nincs anyag sehol és úgy egyáltalán. Komolyan el fogom sírni magam mert elegem van az emberekből is, hogy senki nem csinál semmit, megírok egy beadandót egyedül és akkor ezek a kis nyomorultak elkezdenek rinyálni, hogy írjam már oda az ő nevüket is, mintha csináltak volna valamit. Hát én ugyan meg nem fogom mindenféle jöttment népek miatt feldobni a dolgaimat, nem vagyok hajlandó ilyen stresszes napokban még a mások vackaival is foglalkozni. Aki akar valamit, oldja meg maga. És nem írnám ezt, ha nem lennék ennyire kibukva, mert amúgy nem szokott bajom lenni a kuncsorgással, alkalmazom is, elcsóróm a dolgokat meg lemásolom meg satöbbi, de most már tényleg nagyon unom az egész szenvedést.

Utálom az embereket.

Persze vannak kivételek. Mondjuk pillanatnyilag csak kb két ember tartozik az 'elviselem' kategóriába, Sookie-val és S-sel az élen. Najó, elviselem még Angelt is, meg talán a szüleimet. De ennyi, nem vagyok képes még másokkal is kedves lenni. Még velük sem mindig, könyörgöm.

És még az egyik karmom is letört. Undorítóan néz ki, undorító a tapintása, és undorító vele tapintani is. És iszonyat furán néz ki az ujjam karom nélkül, mivel eléggé elszoktam a látványtól - nagyjából másfél év már elég volt ehhez. Ugyanis ennyi ideje hegyezem a karmaimat ilyen széép formásra.







Szóval, kedves Olvasóm, a helyzet - a változatosság kedvéért - siralmas.

Ja, igen, és azért is, mert már megint S-sel álmodtam, plusz folyton ott motoszkál az agyam egyik polcán, és csodálatos módon nem hagy koncentrálni, random időpontokban.




Annyira elegem van, hogy még csak bocsánatot sem kérek, amiért ide öntöm ki hisztérikus szenvedésem cseppjeit.

És még hozzá sem kezdtem a kihíváshoz, pedig május vége a határidő. Fuck.

Téma-terelődés.. megint.

Annyi minden lehetséges, amit nem tudunk egy emberről. Hiába akar az egyik hős lenni, ha a másikat már megmentették.
 Mert honnan tudod, kedves Olvasóm, hogy ha ott van egy egyén, aki olyan kis ártatlannak meg fiatalnak vagy antiszocnak látszik, honnan tudod, miken ment már keresztül? Hogyan mondhatnád neki azt, hogy te akarsz az első lenni, aki azt mondja, szereti? Mert sokszor - majdnem mindig - a dolgoknak előzményei vannak. Attól, hogy te nem tudod, még iszonyú sok minden történik másokkal.



Najó, ennek a bejegyzésnek megint nem lesz semmi értelme, pedig egy szép kis értekezést akartam írni ezzel a tárggyal kapcsolatban. De hát ez van, megesik.

Ugyanis a gondolataim nagy részét leköti.. uhm, pillanatnyilag azt hiszem, három dolog.

• Rose Tyler feltűnése a negyedik évad első részében, minek hatására konkrétan majdnem elsírtam magam. Fucking fangirl feels.
• Az új kihívás, amire jelentkeztem, és a kvibli Scorpius Malfoyról fog szólni. (Nem tudom, hogy van a szabályzat, ezért ennél többet nem is mondok, csak azt, hogy nagyon jó lesz  *.*  )
• A szobánkba tegnap beköltözött két darab japán sirálykapinty, Rose Tyler született Lucius Malfoy (kiderült, hogy talán leány) és Tizedik Doktor Ödön született Ödön. Ödönt természetesen nem én neveztem el, ő a szobatársamé. Egyébként csodálatos kis lények, igazán gyönyörűszépek. Itt csivognak vígan, sokkot kapnak a hintától amit azóta kivettem pedig nagyon aranyos volt, és élik a kis aránylag nyugalmas életüket reményeim szerint igen sokáig. 

Oh, és még valami leköt. Hogy amint ezt befejeztem, megújítom az S betűmet. Mert habár eléggé hullámvölgyben érzem magam, kell valami, ami felvidít és erőt ad. 

Fokozatok

Mert minden fokozatos. Fokozatosan válik az ember valamilyenné, fokozatosan nyílik ki a rózsa, fokozatosan írunk meg egy könyvet, fokozatosan döntünk el valamit és fokozatosan nyugszunk bele az elkerülhetetlenbe.
Lassan, apránként történnek a nagy változások.
 Emlékszem az ilyenekre saját kis nyomorult életemből. Amikor goth lettem. Hogy először csak a ruhák, a külső. Aztán egyszercsak, pár hónap múlva azon kaptam magam, hogy a gondolkodásom is megváltozott. Olyan lassan, hogy még én sem vettem észre.
 Aztán, amikor a boszorkányság útjára léptem. Előbb idegen volt, furcsa, és csak távolról szimpatizáltam vele. Aztán addig ástam magam a témában, míg már nem volt többé kérdés, én mit akarok.
 Csak jöttek ezek a dolgok, de sosem hirtelen. Olyan lassan és alattomosan, hogy fel sem tűnt, de annál biztosabb és szilárdabb lábakon állnak, azt hiszem. Mert a hirtelenkedés hamar el is lobban.
 Meg volt még egy ilyen dolog, amit nem kívánok kinyilvánítani, elég ha a bizonyos B.F.S. kisasszony meg én tudunk róla. Csupán szeretném megemlíteni, mint ezekhez mérhető változást.

A lényeg, hogy a virág sem egyszerre nyílik ki, és a fontos dolgokhoz idő kell. Idő kell nekik, amíg kiforrnak, kialakulnak, csiszolódnak, és végül beleágyazódnak a lélek kristályaiba.

Bizonytalanság

De mi van, ha nem rajtunk múlik? Mi van, ha egyszerűen nem a mi döntésünk, és noha mi megtettünk mindent, mégsem úgy alakul?
 Szörnyű érzés, meg kell, hogy mondjam. És habár ma egészen reménykedő voltam (...és sose hagyjon el benneteket a remény!), történtek dolgok, amiket nem tudok mire vélni. És ezek miatt most úgy érzem, a legjobb lenne egyszerűen közölni S-sel a dolgokat. Csakhogy ha minden jól alakul, egy jódarabig együtt kell majd dolgoznunk. És abból köszönöm, nem kérek, hogy egymásra se nézzünk egész idő alatt. Főleg mivel ha csak eszembe jut... szóval.. hm, fogalmazzunk szépen: megdobogtatja a szivemet. Igen, azt a kis feketét. Meg egyéb dolgok is eszembe jutnak, amiket nem kívánok monitorra vetni.

A lényeg, kedves Olvasóm, hogy szokás szerint haldoklom, mert érzem, amint a hajszálvékony kapillárisnyi repedések végigcsúsznak a szivemen (ami nagyjából úgy néz ki, mint az a disznószív, amit boncoltam), és az egész fekete kristálytákolmány csak egyetlen rezdülésre vár, hogy összetörhessen.
Mert össze fog. Remélem nagyon, mert (a.) ha már törik, csinálja rendesen és (b.) hátha elég lesz pár vershez. Ja, igen. És (c.) Élvezné, ha összetörhetne.

Sokszor megijedek, hogy képtelen vagyok verset írni. De újabban S-hez dedikáltam egy párat, szóval egyelőre no para. Vagy mi.

És talán így igaz.

Time for Cosplay

Nos, lassan elérkezik az ideje az év végi vizsgáknak, meg zh-knak meg beadandóknak meg mindenféle vacaknak, de legfőképpen a cosplaykészítésnek.
Úgy szeretném belevetni magam mindenestül ebbe az egész munkába, szeretném én megvarrni a taláromat, még néha a felvarró kézi kihímzéséhez is kedvet érzek, de egyszerűen képtelenség. Most is blogolás helyett a genetika javítóra kellene tanulnom, de hát vannak az írónak bizonyos szükségletei, melyeket nem tagadhat meg. Nekem a blog pillanatnyilag az elsők közt van ezen a listán, éshát miért is állnék ennek az útjába? Úgyis szakad az eső, vihar van meg minden, a wifi egyszer már lelépett az árammal együtt, és az etológia kísérletből is fogalmam sincs mi lesz így.
De mikor is lenne alkalmasabb az idő random tevékenységekre, mint amikor olyan kevés van belőle?


Jajj, egyébként elkezdtem olvasni a Trónok harcát, ha még nem említettem volna.


De a lényeg. Tekintve reménybeli cosplayes jövőmet, ideje volna talán elkezdeni komolyabban foglalkozni a szabásvarrás sötét művészetével. Meg kell tanulnom géppel varrni, mert csak kézzel tudok. És az nagyon fárasztó, amikor van vagy hat méter anyag, amiből egy talárformájú köntöst próbálok kivarázsolni, úgy, hogy még életemben nem csináltam hasonlót se. De egyébként az említett köntös remekül betölti a funkcióját, csak épp kapucni nem lett rajta. Ettől függetlenül nagyon szívesen császkálok benne a koliban le-föl.

Rendelni kell majd nyakkendőt meg felvarrót. Talárt azt hiszem ha nem is én varrok, de varratni fogok, mert nem bízom az e-bayben annyira.
Olyan szívesen megcsinálnék valami felismerhető karaktert, csak egyszerűen már nincs senki, akit lehetne gyakorlatilag. Mert alapkövetelmény, hogy mardekáros legyen. Elgondolkodtam valami pasi megformálásán, csak az a gond, hogy képtelen lennék huzamosabb ideig bő ruhákban létezni, amik eltakarnak minden csajos külsőséget.
 I'm too goth for this shit.
Szóval maradnának a csajok, de azok meg foglaltak sajnos. Ezért jobb híján random diák leszek. Aztán egyszer majd lehet, hogy kitalálom, ki legyen a karakterem. Remélem.

Zene, költészet és egyéb romantika

És mindenféle fura hipszterzenét hallgatva arra gondolok, hová fajult a világ. Meddig mehetnek még az emberek egy szakadék felé, meddig találhatnak ki ocsmányabb és ocsmányabb szövegeket és dallamokat? Meddig húzhatják ki a határokat? Mintha csak egymást akarnák túllicitálni. Ki tud undorítóbban fogalmazni? Meddig lehet ezt még csinálni?
És ilyenkor arra gondolok, a világnak szüksége lenne több szépségre. Több versre és dalra és mindenre, amit maga alkothat meg.
Mert hová lesz minden, ha már senkinek sem jut eszébe szép verset írni? Ha senki sem akar majd elbűvölni egy dalszöveggel?
Nemtudom, de nem tetszik a világ, kedves Olvasóm.


Ennek kapcsán egyébként (ne kérdezd, hogy hogy) pedig az jutott eszembe, hogy milyen furán viszonyulok a kapcsolataimhoz. Úgy értem, én mindig is romantikus voltam, de aztán belekóstoltam az emberekbe és megundorodtam. El akartam vonulni egy elefántcsont toronyba, ahogy a parnasszisták tették. Abszintba akartam fojtani a gondolataimat, mint a franciák. A halálba és szenvedésbe akartam ültetni minden szépséget, mint a régi romantikusok. Mert tudom, hogy art never comes from happines, és nekem fontos az a fura lélek, ami művésznek nevezi magát és a részem talán.
Mert elegem volt az emberekből, semmi tisztelnivalót nem találtam már bennük.
De most mintha megint elölről kezdhetném, mintha S létezése új utakat nyitna. Talán megint el kéne kezdenem bízni az emberiségben? Talán mégsincs veszve minden? S miközben az eszemmel tudom, hogy úgysem lesz semmi, ez egy pillanatig sem tartja fel a szívemet, hogy szárnyaljon és képzelegjen és reménykedjen. Mert habár az eszem már most lemondhat S-ről, a szívem még sokáig nem fog.

És talán le kéne rendezni ezt az egészet, hogy kiderüljön. Hogy megtudjam, érdemes-e. Vagy eleve halálra van ítélve ez a kapcsolat? De félek. Mert talán jobb a bizonytalanság, mint a biztos rossz. Persze, tudom, hogy ez butaság és nem így van, de attól még... Attól még szükségem van rá.

Hát te, kedves Olvasóm, mit gondolsz? Megkérdezzem kerek perec? Vagy csak várjak ki, míg bele nem őrülök? S ha már úgyis bolond vagyok, mit árthatna még egy kicsi, nem igaz?

Avril és Sookie

Nos, még két nap Sookie Seckshouse barátném szerény otthonában - ahol a penészes mennyezet és a hangzavartilalom ellenére még mindig imádok csövezni. Üzeni a rajongóinknak, hogy kurva fáradt. És ő Beyoncé. Tehát megint nála lakom egy ideig, és édes-savanyú szószos csirkés rizses cuccból kotorászom ki a csirkementes falatokat. És, a legnagyobb tanulság az egészben, hogy Amerika Kapitány szexi - mármint Sookie szerint. És az Amerika Kapitány 2 2014 legjobb filmje - de ezt meg sajnos csípőből cáfolom. Ugyanis látogatásom célja nem más, mint hogy ő imádja ezt az egész univerzumot, és a filmeket, én pedig jó bff vagyok. Tegnap volt szerencsétlenségem végigülni két és fél órát a moziban, háromdében. Élmény volt. DE legalább a Starbucks kávé és a popcorn finom volt  :D
Az egész idillnek csak a döbbenetes mennyiségű és minőségű tanulnivaló szab határt, amit még ma be kéne magolni. Mindkettőnknek. És ez, kedves Olvasóm, igazán siralmas. Dehát, ilyen a szerencsétlen egyetemisták élete.

Azért nem panaszkodom - haha, ha ezt el is hiszed, még bizonyára új vagy itt, a blogom birodalmában.




Avril Lavigne új száma, a Hello Kitty nagyon durva. Viszont iszonyat fülbemászó. Azonban, ami még ijesztőbb, az az, hogy megtudtam, Avril 30 - HARMINC - éves. Félelmetes. De attól még imádom.






Múltnap Girlfriendet hallgattam, és annyira elkapott az emo feels, hogy nagyon. Mert ezt a számot olyan hatodik - hetedik körül hallgattam meg néztem nagyon sokat (meg nyolcadikban), amikor akkori lb-m, Vicky Winters emo volt. Vagyis, azt hiszem.. de nem, talán már nem emo. (Amit csak sajnálni tudok, mert imádom az emókat és félek, ki fognak halni.) És mindig vele néztük a klipet, meg hallgattuk ezt a számot, és néha visszasírom azt az időszakot. Mert néha úgy érzem, túl szociális vagyok. Nem tesz nekem jót ez az egyetem. Namindegy.


Oh, és még valami a filmmel kapcsolatban. Amíg le nem vette a maszkot, 90% biztos voltam benne, hogy a Maszkos egy csaj. Mert mekkora plot twist lett volna, ha csak álca a pasis külső, és igazából egy csajszi!  :D  De be kellett érnem badass csajok terén Natashával. Aki egyébként megjegyzem, kb az egész univerzum szive és lelke, mert nélküle senki sem csinálna semmit, Amerika Kapitány ott pusztult volna el az első bevetésen, és a Bosszúállók még mindig egymással veszekednének egy kanapén.



Ezt a képet pedig a drága Sookie választotta. Mert én ilyen rendes vagyok, hogy még ezt is megengedem neki.





Egyébként, mint Sookie rámutatott, az ő neve is S-sel kezdődik. Félreértés ne essék, ő nem az az S, akiről egész eddig siránkoztam.

Katniss Everdeen!

Tegnap befejeztem. Vége az Éhezők Viadalának.

De Katniss még mindig itt motoszkál a fejemben, nem hagy nyugodni. Olyannyira, hogy ma az ő fejével álmodtam. Persze ennek semmi jelentősége vagy értelme, mindössze azért osztom meg veled, kedves Olvasóm, mert tulajdonképpen vicces. Azt hiszem, Katniss nem az a mindenkinek bejövő hősnő. Bár ki tudja. Érdekes volt követni a gondolatait, ahogy alakultak az események.

Egyébként meg teljesen meghozta a kedvem a fonáshoz. Napok óta mindenféle fura csigákba fonom a hajam. Ami csak azért kellemetlen, mert a hajam fekete, és a pár vörös csík sem ér semmit, ugyanis a fonataim konkrétan láthatatlanok. (Pont olyan színű a hajam, mint Johannának a Futótűzben.)

Eyébként nem tudom, ki hogy van a végével, de szerintem aránylag erre lehetett számítani. És ha már az én csekély értelmi képességeim is rájöttek a végkifejletre, nem hiszem, hogy bárkinek is gondot okozna. De megjegyzem, ez engem cseppet sem zavart.


Összességében jó kis könyvek voltak. Nem nagyom tudtam letenni, olyannyira, hogy képtelen voltam bármi másra koncentrálni, amíg végig nem olvastam.

Most pedig, kis pihenő után, mialatt tanulok, és eldöntöm, hogy szeretném-e ha Katniss itt maradna a fejem vendéglátásában, elkezdem majd a Trónok harcát. Érdekes lesz, ebben biztos vagyok.  :D

Don't blink!

Tegnap végre megnéztem azt a bizonyos Doctor Who részt, amiben az angyalok vannak. A síró angyalszobrok. Még közel sem láttam az összes epizódot, a felét sem, de merem állítani, hogy ez a legfélelmetesebb mind közül. Nagyon ijesztőek azok a weeping angel-ök.. Komolyan. Féltem.
Egyébként érdekes volt, hogy ugye a részben a Doktor nem is csinált nagyon semmit. Úgy értem a rész jelenében. Mert őt is visszaküldték a szobrok. És az instrukciókat követve Sally Sparrow oldotta meg a problémát. Ez nekem speciel új volt. Hiányoltam a mindig csodálatos Davidet, legkedvencebb Doktoromat. 

A másik hír pedig, hogy már a Mockingjay felénél járok, és az is szörnyen izgalmas. Annyira remélem, hogy a Peeniss canon lesz  :D
Plusz megint megnéztem a Futótüzet, és meg kellett állapítanom, hogy ez a Johanna egészen szimpatikus teremtés.  :D


És mióta láttam, nem csak a síró angyaloktól félek, hanem mindenféle szobortól. Főleg a szemüktől.

Szóval, kedves Olvasóm, ha szobrot látsz, ne nézz addig félre, amíg nem vagy biztos benne, hogy valaki más látja azt a szobrot. Ha pedig eltakarja a szemét... Fuss, és ne pislogj!

Átmeneti üresedés

Kedves Olvasóm... hát, nem sok újdonsággal tudok szolgálni, hacsak azzal nem, hogy egy csomó pozitív kritikát kaptam Merengőn.

Ezen felül a mai Doctor Who részeimben iszonyatosan idegesített az "időlord" kifejezés. Akkor meg gyakorlatilag idegrohamot kaptam, amikor az a ribanc Martha szerelmet vallott a Doktornak. Nem szeretem Marthát. A Doktort viszont annál inkább.
És a következő részben lesz végre a kőangyalos incidens. Amit mindenhol idéznek. Don't blink!


Oh, és már a Futótűz felénél járok. Nagyon élvezem, hogy olvastatja magát az a sorozat. Még azt is meg tudom szokni miatta, hogy jelen időben van írva az egész, pedig azt nagyon utálom. De meg kell hagyni, tényleg jó könyvek.


Ma írtam egy verset, és néhány napja is egyet. Ez számomra csodálatos hír, mert azt hivatott jelezni, talán még nincs veszve minden. Remélem legalábbis.

Ah, és újfent megállapíthattam, hogy a jó kritikáktól gyakorlatilag elalélok boldogságomban. Ami talán kicsit inkább szánalmas, mint jó. De nem szeretem így nézni. Elvégre az ambíciózus mardekáros örül a sikernek.


Jut eszembe, úgy néz ki, cosplayezni fogok. Random mardekáros diák leszek, de nekem ez tökéletesen megfelel.  :D



Igazából ennek a bejegyzésnek megint semmi értelme. Bocsásd ezt meg szegény fejemnek, kedves Olvasóm.

Dreams come true?

Ha valaki feltűnik az álmaidban, az azt jelenti, hogy annak a személynek hiányzol.

Ebben van némi logika, nemde? Úgy értem, elsőre teljesen bugyutaságnak tűnik. De belegondolva, hogy eddig kikről álmodtam, egészen kezdem azt hinni, lehet benne igazság. Ha nem is standard 'i miss you' érzés, de szerintem megeshet, hogy akivel álmodtam, annak eszébe jutok. Sőt. Nem olyan sűrűn álmodok emberekkel, mármint konkrét személyekkel, mint szeretném, annyira meg pláne nem, hogy azt gondolhassam, esély sincs arra, hogy valaki olyankor gondol rám.

De talán mindenek előtt hinni szeretném, hogy ez igaz.

S talán titkon abban reménykedem, hogy akinek ez mind szól, elolvassa soraimat, és viszonoz bizonyos érzéseket. Persze tudom, hogy ez mind valószínűleg hiú ábránd, csak egy kiáltás az űrbe, a feledés elkerülhetetlen, valamennyien halálra vagyunk ítélve, és eljön a nap, amikor minden munkánk porrá válik, azt is tudom, hogy a Nap elnyeli az egyetlen földünket, de azért mégis nagyon szeretném. /És bocsássa meg kedves Augustus Waters, hogy idéztem pár szófoszlányát, de ha egyszer ilyen szépen megfogalmazta./

És bár nem tudhatom, hogy mennyire összerakható ez a sztori, azt is szeretném hinni, hogy "S" érteni fogja. És nem rémül halálra.

S

Fájdalom. Tompa és velőtrázó, már megint. Ez a viszonzatlanság érzése. A tudat, hogy Ő nem szeret, nem is gondol rám.

Az már mindegy, hogy híres énekes, akitől egy óceán választ el, vagy csak egy cosplayes lány a városból. Ez a szerelmetesség ugyanaz. Sosem változik. És ha egyszer már érzem, szinte mindegy, ki iránt parázslott fel. És néha elgondolkodom, ezek a szerelemcseppek (mert nem olyan, mintha meginnál egy egész üvegcse Amortentiát) vajon mennyit alakítanak rajtam? Mennyit formáznak, csiszolnak a gondolkodásomon, a világszemléletemen, az életfelfogásomon? …Az életemen?

Milyen furcsa is ez. Alig beszéltem vele pár szót, mégis egész nap őt kereste a pillantásom. És most, útban hazafelé, folyton magam előtt látom a fakózöld szempárt, amint fürkészőn az enyémbe fúródik.

És azután mindig eszembe jut, hogy minden bizonnyal egyetlen gondolatfoszlányt sem veszteget rám.

Hogy semmit sem tudok róla. Hogy talán (valószínűleg) már van valakije.

És miközben én a buszon a csodás bi jövőmet tervezgetem, és egészen azt hiszem, jó ötlet ez az egész, újból felmerül a probléma, mi szerint azt sem tudja, hogy ki vagyok.

És bár ez az egész szituáció leírva felettébb viccesnek tűnhet, inkább az elkeserítő és a siralmas jelzők jutnak eszembe.

És mindennél jobban emlékezni akarok erre, azt akarom, hogy ennek az érzésnek nyoma maradjon, hogy velem legyen örökké.

És arra gondolok, megérdemel egy heget. Talán egy S-betűt az alkaromra, talán egyet a csípőmre. Még nem döntöttem el.

És talán ebből sem lesz semmi. Talán ugyanúgy felszívódik, mint ahogy a vérem elolvad a nyelvemen, és mint ahogy a hegeket beszívja az új bőr.

Ezt két napja kapartam le egy füzetbe. Azóta megvalósítottam, egy szép S-betű piroslik a csípőmön. 

Hát, kedves Olvasóm, siralmas a helyzet, azt kell mondjam.

Roxfort itt, Roxfort ott

Ó, hogy elhanyagoltam eddig szegény kicsi blogocskámat...
Elismerem, ez nem volt szép.

De kárpótlásul és magyarázatul engedtessék meg szerény személyemnek két webhely címének közzé tétele, melyek lefoglalták maradék csekélyke szabad időmet is.

Az egyik, ami nagyon új, de angol, az a HogwartsIsHere.com, azaz az online Roxfort. Fantasztikus hely, bár még nem szántam rá magam az esszéim megírására...

A másik pedig egy magyar oldal, a Bagolykő Mágustanoda. Ami egy csodálatos hely! Be kell iratkozni (csakúgy, mint angol 'rokonába'), majd beosztatni a karaktert, és aztán mindenféle dolgokat lehet tenni. Számomra pillanatnyilag az újonnan felvett óráim a legérdekesebbek, melyek alatt tanulhatom gyakorlatilag az összes varázslatos tantárgyat, amit csak el tudok képzelni. Sötét varázslatok kivédése, Bájitaltan, Kviddics, Legendás Lények Gondozása, Elfeledett Varázslatok Tana, Gyógynövénytan, Elemi Mágia és még sorolhatnám.
És ha ez mind nem lenne elég, fórum is van, ahol az ember kedve szerint élheti ki szerepjátékos késztetéseit.

Egyébként megjegyzem, Bagolykőn most április elsején kezdőtött a tanév  :D

Hát ennyi, nagyjából.

Ó, nem. Rá kellett jönnöm - a Tűz Serlege nézés közben, annál a jelenetnél ahol Harry meg Ron veszekszik -, hogy Harryt és Ront nem igazán shippelik. Vagy legalábbis nem olyan népszerű, mindt mondjuk a Drarry, a Dramione, a Snanger, vagy - hogy az egyik kedvencemet említsem - a Drapple. Ezen a tényen felbuzdulva elkezdtem írni egy ficet, de azt hiszem, talán nem véletlen, hogy nem olyan sikeres ez a hajó. Bár ki tudja.

Ó, tényleg, Merengőn fent van már egy jópár ficecském, aki szeretné, nyugodtan csekkolja. Ezenfelül elindultam egy kihíváson, ami itt található.
Mindkét területen azt hiszem elég egyértelmű, melyik szerző volnék én. Najó, a gyengébbek kedvéért: Zsebegér vagyok itt is, ott is.

Lélekdarabok

Vannak versek, amiket elkészülésük után azonnal világgá kürtölnél. Ezek jó versek. Érzed, hogy ez jó, ez szép, ez valami. 
És akkor ott vannak azok a versek, versciklusok, melyeket hónapokig eltemetsz. Amelyek túlontúl személyesek, mintsem hogy bárki is lássa őket. Ezek titkos versek. Ezek a pillanatnyi lelked lenyomatai. Ezekre is legalább olyan büszke vagy, mint a többire, mégis azt érzed, ha csak egyetlen személy is rájuk pillantana, menten elkaparnád magad. Hónapokig rejtegeted őket, mert egy érzéshez szólnak, egy konkrét személyhez. Mélyre rejtve várják, hogy ismét képes légy foglalkozni velük. Mert miután megírtad, napokig olvasgatod, de aztán persze elkezdenek változni a körülmények - minden változik -, és már nem érzed olyan igaznak a szavakat, mint annak előtte. Ezért sokáig feléjük sem pillantasz, egyszerűen megfeledkezel róluk. 
És akkor, egy napon, amikor már az érzés, de még a személy is rég tovatűnt, egyszer csak megtalálod ezeket a verseket. Hirtelen meglátod a csillagzatokat bennük. Amit ha olyan közelről nézed, mint amennyire közel állnak hozzád a megírás után, képtelenség észrevenni, de innen, pár hónap távlatából könnyűszerrel megpillantható. És akkor világos lesz. Teljesen egyértelmű és nyilvánvaló lesz minden. Persze akkor már a múlt szempontjából mindegy, de ilyenkor jössz rá, mennyire jó versek is ezek. Mert ilyenkor már nem köt az eskü, nem vagy olyan elfogult. Kívülről tudod szemlélni és megbecsülni az értéküket. (Khm, elnézést, nem értéküket, mert a versek nem értékesebbek egymásnál, de nem találok jobb szót.)

És ekkor állsz készen arra, hogy a világ elé tárd egy régi önmagadat, a lelked egy ódon lenyomatát.



Megjegyzem, ezek tökéletes Horcruxok. Az akkori lényed pontos másai, melyekből tökéletesen rekonstruálhatod önmagad.

The writer's life is so hard.

Ah, hát mit is tehet egy író, ha nem tud mit írni?

Nagyon folytatnom kéne egy sztorit (természetesen fanfic, méghozzá HP-s  :D  ), de egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy mégis mi történjen. Annyira elakadtam, hogy nagyon. Félek, ott már jelentős probléma van, ha nem tudok a karakterem fejével gondolkodni, nem tudom leírni, mit érez. Képtelen vagyok a kellő ideig húzni a dolgok feltárulását, és ez borzalmas. Egy elkapkodott fanfiction, főleg ha ilyen kényes a téma - nincs is rosszabb. Már mindent próbálok, Nutella, víz, emo zene, gregorián zsoltárok, We R Slytherins by Not Literally, gyakorlatilag már majdnem elkezdem a fejem a falba csapkodni, de semmi.
Ráadásul holnap zh, de képtelen vagyok túllépni ezen a problémán.
Hm, lehet, hogy a smink hiányzik - elvégre egy kevéske szemceruzával nem megy sokra az ember. Vagy inkább át kéne öltöznöm? Tartok tőle, hogy esetleg nem segítenek. Mégis lehet, hogy megpróbálkozom valamelyikkel, hátha. Jobb ötletem már tényleg nincs.

Ne haragudj, kedves Olvasóm, igazából semmi közöd nincs ezekhez a dolgokhoz, de főleg azt hiszem, nem is érdekelnek. Ettől függetlenül hova sírjam ki a bánatom, ha nem ide?


Lehet, hogy hagynom kéne a francba az egészet. Talán legalább még ma.

Régi korok emlékezete

Honnan tudhatjuk, hogy az érzelmek valósak? Honnan állapíthatom meg, hogy a hiányérzet, az elvágyódás egy régi barátnő felé csak a képzeletem szüleménye, vagy még mindig ugyanott tartok, ahonnan ő már réges-rég továbblépett?
Miért kúszik vissza elmémbe újra és újra, mint egy letűnt, dicső kor emléke? Néha úgy tetszik, évezredekkel ezelőtt történt az egész, máskor pedig mintha csak tegnap lett volna.

Ha egy író ír, annak oka van. Ha benne vagy egy író művében, annak oka van. Mindig.
Ha verset írnék rólad, kedves Olvasóm, az csak azért lehetne, mert (a.) azt hiszem szeretlek vagy (b.) azt hiszem gyűlöllek. Esetleg ezek kombinációi. De egy szimpla barátról nem írok verset, nem veszem bele a novellámba. Csak ha elég fontos helyet foglal el a szívemben ahhoz.

Sokszor elgondolkodom, más is így van-e ezzel, és szeretném hinni, hogy igen.

Ha beleíródom valakinek a regényébe, az nem lehet véletlen, igaz?


De mi van, ha mégis csak egy szimpla plusz karakter voltam?