De hová lett a tavalyi hó?

Hová lesznek a szerelmek és szeretők, a kedvezettek, kedvesek és a kedveskedők?
 Mind eltűnik, elveszik a homályban, elsétálunk mellőlük és kegyvesztetté válnak ők úgy, mint magunk is. Talán ilyen az ember természete, talán csak nem a megfelelő személyekkel hoz össze a Sors - de mikor este nem tudok aludni, és eszembe jut mindazon emberek összes jó pillanata, kikkel egész eddigi életemben dolgom volt, és nem tudok szabadulni a hiányérzetemtől, mely szinte megfojt, nem hagy lélegezni, és ilyenkor sosem tudom, hogy csak a nosztalgia megszépítette emlékeim hiányoznak, vagy pedig még mindig ugyanolyan érzelmekkel fordulok feléjük, mint a fénykorokban? De ha így is volna, ha még mindig éppúgy szeretném vagy csak kedvelném is őket, vajon akkor miért tűntek el?
Mert bármennyire is szeretném, sosem fogom tudni visszaállítani ezeket a kapcsolatokat éppen olyanra, mint egykoron voltak. Változom, s változnak ők.
Persze belegondolva, mindannyiukkal volt valami gond. Azt hiszem, egyetlen egy valaki tudott bánni velem. Mert engem ne bálványozzon az, aki közel akar kerülni hozzám - csak hogy egy példát említsek a sokból. De egyre jobban azt gondolom, hogy talán ha nem baszom el, talán, akkor kedves kicsi Nightingale-em... De már mindegy. Ez van, ilyen az élet.

Az emberek talán okkal tűnnek el - vagy tüntetik el magukat.



'És megindul a föld, és leszakad az ég'...?
Csakugyan lehetséges? Létezik ilyen? Néha elbizonytalanodom.

Can you feel the love...? - Yeah, me neither.

"Aki azt hiszi, hogy betör majd, az talán őrült."

Ah, milyen hipszteres egy Disney-betétdalt idézni kezdésként egy ilyen blogbejegyzéshez, nemde, kedves Olvasóm?
Tegnap volt szerencsém az egész délutánt kedvenc hipszternagyim, Sookie Seckshouse társaságában tölteni, minek eredménye a Véres csapda, egy Astoriás és egy Larás Starbucks bögre, meg a Dorian Gray arcképe kölcsönbe.

De nem erről akartam írni. Hanem arról a megállapításról, ami a Can you feel the love tonight énekelgetése alatt ötlött fel bennem. Ami pediglen az, miszerint nem létezik igaz szerelem. Merthogy, minél többet olvasok róla, annál kevésbé hiszek a létezésében. Minden könyv erre épül - vagy legalábbis mindben van. A filmeket nem említem, ott sokkal kevésbé átérezhető az egész (bár meg kell hagyni, a színészek külcsínye is nyom a latban). De vegyük például a Csillagainkban a hibát. Amiben egy csodálatos, gyönyörű és igaz szerelem figyelhető meg, de még ez sem tarthat örökké - mindegy, hogy a halál vagy az elhidegülés vet véget neki. Mert egyszerűen minden múlandó.
De térjünk vissza az eredetihez. Mert hogy szerintem rövid szerelem sincs, nemhogy emberöltőnyi. Mert mi a szerelem? Ugyan már..
Bár meglehet, csak azért nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi létezzen, mert magam képtelen vagyok rá, feltételezem valami beteges genetikai mutáció miatt. És ez így van jól.



Mennyire más dolog zenét adni és kapni. Mert ha egy bizonyos személytől kapsz zenét, akkor az gyakorlatilag - ha nem is sok időre, de egy kicsit biztosan - a világot jelenti neked. S te pedig oly könnyedén dobálsz másoknak zenéket - és lehet, hogy akitől kapod, nem is gondolja tovább, csak annyira, mint ahogy te adsz össze-vissza. Különös dolgok ezek.

Merci pour le venin, azazhogy inkább azért, mert elolvastad ezt az összefüggéstelen és értelem híján tengődő blogbejegyzésemet, kedves Olvasóm.
Have A Nice Day (by Bon Jovi)

TFIOS - még mindig

Nos, igen, egy héten belül harmadszorra olvasom a Csillagainkban a hibát. Először elolvastam ugye szombat-vasárnap, aztán hétfőtől csütörtökig felolvastam a szobatársamnak (mert attól függetlenül, hogy mindenkinek meg kellene ismernie, nem adom ki a kezemből), és most megint elölről kezdtem. Olyan szép dolgok vannak benne, hogy hajlandó vagyok huzamosabb időkre megfeledkezni arról, hogy ez márpedig egy nyomasztó, depresszív, rákos könyv. Mert egyik ámulatból esek a másikba, egyik viccből a másik nagy gondolatba és aztán újra.. Olyan hullámvasút ez, amely csak felfelé visz.
Felcetliztem. A legkedvencebb részeket kimásoltam. Mindenhova viszem magammal.
Ééés megnéztem a trailert (júniusban lesz kész a film ha minden igaz). Csodálatos. Tényleg. Legalábbis nekem tetszett.
És ne feledkezzünk meg a borító cuki dombornyomott csillagairól sem. Meg arról, hogy milyen jó érzés, mikor nem kell várni arra, hogy a kedvenc részemhez érjek, mert tulajdonképpen az egész egy kedvenc rész.

The fault in our stars - Okay?

Nos tehát, kedves Olvasóm, elérkezett a nagy nap, amikor végre fény derül eme remek könyv pillanatnyi véleménykifejtésére, szerény személyem által.

Aki még nem olvasta a Csillagainkban a hibát, az nagyon ne olvassa el ezt itt.  Najó, vicc volt, elolvasva annyira nem is spoiler, mint amennyire lehetne.  ;)

Az a helyzet, hogy már eleve úgy ugrottam neki, miután pénteken megszereztem, de csak tegnap este tudtam elkezdeni és kínkeserves szenvedés árán sikerült máig kihúznom a befejezés gyászos időpontját, hogy ez egy jó könyv lesz. Namármost, ilyenkor felmerülhet, hogy bizony tévedünk, mert amikor az ember lánya valami jót vár el egy bizonyos dologtól, megesik, hogy túlmagasztalja az adott dolgot és a végén csodálatos piruettel esik pofára. Hát, ez jelen esetben nem történt meg. Sőt. Még sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Igazán csodálatos könyv, komolyan. Mert vannak könyvek, amiket ha elolvasol, utána azt akarod, hogy az egész világ olvassa el, mert mindenkinek ismernie kell ezt a csodát. De vannak könyvek, amelyek annyira személyesek és amelyek annyira csak a tieid, hogy bűnnek érzed megmutatni bárkinek is. Mondta volt Hazel Grace, s én vettem a bátorságot cseppet átfogalmazni a szavait (asszem így már nem plágium, ha mégis, akkor itt légyen egy copyright Hazel Grace Lancaster címére), s mi több, a Csillagainkban a hiba című papírköteget az előbbi kategóriába sorolni. Mert gyönyörűszép maga a sztori, ugyanakkor az a fajta gyönyörűszép, amit nem mernél csak úgy bárkinek kijelenteni, mert az egész könyv üvölt érte, hogy ne találd se szépnek, se jónak, épp, mint a rákos gyerekek. De te mégis képtelen vagy azt gondolni, hogy mennyire felesleges butaság volt megírni, mert se nem jó a vége, se semmi, hiszen annyival hozzájárult az egész kis világfelfogásodhoz, hogy nem is lehet szavakkal megköszönni. És Hazel utálna érte, amiért ezt mondom, hogy gyönyörű, de talán Augustus elnézné. Igen, azt hiszem Augustus örülne, hogy nem felejtődik el olyan hamar. Végtére is az ember csak meg tud jegyezni tizennégy halottat, nem? Ennyi jut egy élőre.
És volt az a pont, amikor kiderült A Dolog, és én azt mondtam, tudtam, és ilyenkor az egész lényem, minden gondolatommal azt kívánja, hogy bár ne lett volna igazam. Aztán persze a kis beteg szívemben lakozó poéta halkan megsúgja, hogy (a.) ilyen az élet és (b.) ennek így kellett lennie. Mármint, nem azért, mert így volt megírva vagy ilyesmi. Ez egyszerűen egy szükségszerű dolog, olyan, mint Niell öngyilkossága a Holt Költők Társaságában. Persze kis különbség, hogy jelen hőseinknek nem volt választásuk. Ugyanakkor ez meglepően keveset változtat a szükségszerű halálokon.
Ezenfelül ott van a Mennyei megbántás, by Peter van Houten. Ami csak úgy, a mondat közepén ér véget, épp mint az élet, és épp, mint maga a Csillagainkban a hiba. Talán ezért nem ért annyira váratlanul, hogy a levél után egyszerűen nincs több sor, nincs semmi következtetés, nincs utótörténet. Egyszerűen nincs semmi. Mert ilyen ez a mi világunk. Egyik pillanatban még van, azután már ott sincs. Csak kicsusszan a kezeink közül, elillan, mint egy jó könyv sorai, melyeket feltartóztathatatlanul olvasunk, szinte faljuk a betűket, pedig pontosan tudjuk, hogy mennyire nem akarunk a végére érni, mert amint elolvastuk az utolsó szót, nem marad más, csak az üresség. És mégsem tudunk lassítani.

Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.

Miért hosszabb a lányok haja ha fel van kötve?

Nos, a meglehetősen fura cím után, nem tudom, ki mit vár, de ez egy efféle blogban nem is igen lényeges, véleményem szerint.
A mai napon igen érdeke óráim voltak ezen az egyetemnek nevezett helyen, többek között megtudtam, hogy a félév során számíthatok enyhe boncolási viszketegségre, régészeti ásatásokra melyek során magvakat kereshetek, talajok pontos besorolására, és egy olyan órára, amit kis jóindulattal Ted Mosby tartott (volt vagy tizenöt perces), és amit ezután nem ő fog, mindannyiunk legnagyobb sajnálatára.
Ezenfelül mivel két copfba kötöttem a hajam, lakótársammal sikeresen megállapítottuk, hogy a haj, ha copfba van fogva, határozottan hosszabbnak tűnik, mint kibontva. Ezen el is gondolkodtunk vagy három percig, de végül ráleltünk a megoldásra.

Mert a lányok haja azért hosszabb ha fel van kötve, mert csak. Ez varázslat, kedves Olvasóm, te, mint egyszerű mugli, ezt sajnos nem értheted.

Az alkoholfogyasztás árnyalatai és az antialkoholista

Eszembe jutott ma  egy régi vitám, aminek kapcsán megosztanék néhány gondolatot.

Mint rendszeres, kedvtelő alkoholfogyasztó, sosem fért a fejembe, hogyan lehet valaki annyira elvakultan ellene. Hiszen finom, és mértékkel fogyasztva igen kellemes tudatállapot hozható létre. Természetesen szó sincs alkoholizmusról és mindennapos önkívületig részegedésről – erről azonban egyeseket igen nehéz meggyőzni. Személy szerint én, ha azt mondom, ma este iszunk, akkor az azt jelenti csupán, hogy éppen annyi alkoholt viszünk be, amitől kicsit felerősödik a szokásos bolondságunk, de semmiképpen sem annyit, hogy akár csak minimális mértékben megszédüljünk, vagy a rendes, józan állapotnál több koordinációs problémánk legyen (mert van úgy is épp elég, nem teszünk rá még egy lapáttal).

Mert aki időnként alkoholt iszik, az pontosan tudja, mennyire árnyalt a hatás, mennyit számít a minőség és a mennyiség.

De aki sosem ivott még egyetlen kortyot sem, az honnan is tudhatná? És éppen ez az, amiért nem szabadna ítélkeznie – mert fogalma sincs, mennyire kontrollálható is lehet az ilyesmi. Hogy jön ahhoz, hogy azt feltételezze, ha iszom egy kevés abszintot (csupán a példa okáért), abból egyenesen és nyilvánvalóan az következik – nem is lehet másképp! -, hogy pár óra múlva öntudatlanul, a saját hányásomban fetrengve veszek részt valami utcai orgián?

Namármost, ezt azért leszögezném. NEM szokásom önkívületig vedelni, két pohár után pedig se nem hányok, se nem fekszek össze mindenféle jöttmenttel.

Értem én, hogy aggodalom, meg satöbbi, de édesem, ha nem bízol bennem, akkor mit vársz? Tudom mit csinálok. 

Címezném ezt az írást pedig B.F.S. kisasszonynak, aki nemcsak kedvenc zsurnalisztám, de a nővérem is. Remélem megért.

The perks of being a - Sad Cat

Nos, kedves Olvasóm, azt hiszem elérkezett a pillanat, amire ha te nem is, de én már nagyon vártam. Most ugyanis, először, felpakolok egy keveset magamból.. mivel valószínűleg úgysem értesz belőle semmit. Az egyetlen, akinek szóltak ezek a sorok egykoron, egész biztosan nem látogat ide, amiért - megjegyzem - igen hálás vagyok.
Talán merhetem remélni azonban, hogy ha nem is tetszik majd Neked kifejezetten, azért elfogadod. Nem tudom, Te hogy vagy vele, Olvasóm, de én, ha nem tudom sem versbe foglalni a gondolataimat, sem valamire való prózába, olyankor ilyen kis lélekdarabok folynak ki az ujjaimból a billentyűkbe. És bármily jelentéktelenek legyenek is, szeretem őket. Gondozgatom, ápolom és merengek rajtuk soká éjszaka. Mert lételemem az ilyesfajta csekély, tompa fájdalom.




The Perks Of Being A Sad Cat

1.

Úgy szeretném hinni, hogy gondolsz rám. Úgy szeretnék bízni, hogy eszedbe jutok. Néha még arra is vetemedem, hogy azt képzeljem, velem szeretnél lenni mikor mással vagy. De aztán lecsapódik a pára, eltűnik a köd és én újra csak szánalmat érzek magam felé, mert hogy is juthatnak ilyesmik az eszembe..?

2.

De belegondolva, kell ez nekem. Art never comes from happiness. És én művész akarok lenni. Saját szánalmas életem művésze, hogy valami szépbe foglaljam szenvedéseinket, mert szeretem ezt tenni. A fájdalomban mindig megpróbálom meglátni a szépséget. Mert hát végtére is nem ezért élünk? A szépség hajhászása a legfőbb emberi tulajdonság. Minden elé helyezzük. Mert mindenki a szépet keresi. A számára szépet. Nekem talán a fájdalom az. Azért megyek bele az ilyen dolgokba. Mert - legyünk őszinték - ebből sehogy sem kerülök ki győztesen. Ha nem szeretsz, belepusztulok. Ha szeretsz, elveszik életem értelme, s azt mégannyira sem élem túl. Mert ha belehalok elvesztésedbe, lelkem sírján versvirágok burjánzanak és gyönyörűszép rím-indák. És ez végső soron csodálatos.

3.

Nem tudom, neked ez mennyire tiszta.. de ahányszor csak nekem panaszkodsz őróla, minden alkalommal egyre keményebb leszek s amit egész eddigi időnk alatt puhultam lágyultam, azt kamatostul növesztem vissza. Olyan jó volt egy kicsit érezni, egy kicsit létezni..
"Élsz vagy csak lélegzel?"
És pont ezt kell kiölnöd belőlem? Amit mindenestül neked ajánlottam? Ami csak miattad jött létre? A te kedvedért másztam ki erkölcstelen érzelemmentes mocsaraimból, melyek oly otthonosak voltak nekem.. mégis feladtam őket, mert azt akartam, hogy tisztának láss. Ne kérdezd, ó, ne, hogy miért. Nem tudnám megmondani. Amikor először találkoztunk, olyan tragikus súllyal éreztem a szivemen hogy ez most fontos, mintha egyenesen kimetszettem volna a radius és az ulna felől azt a szép kis kék eret. Belemagyarázhatjuk, hogy csak azért kellesz, mert másé vagy. Igazság szerint még mindig nem tudom, ez igaz-e, pedig azóta ezen gondolkodom.

The fault in our stars

John Green - Csillagainkban a hiba

Nos, idén lesz a filmbemutatója, én pedig elhatároztam, hogy elolvasom. Ugyanis bizonyos berkekben - vagyis kedvenc fandomjaimban - előszeretettel és egyre többször idéznek belőle.
A (feltételezésem szerint legalábbis) Hazel és Augustus között elhangzó "Okay - Okay" párbeszédfoszlányt pedig a Piton és Lily főszereplésű "Always - Always" mellett szokás emlegetni igen sűrűn. Tekintettel ez utóbbi körülményre (ami egyértelműen  a legnyomósabb okom), nem tehetem már meg, hogy ne legyek képben. A sztori elvileg szomorú, ez mellesleg egy rákos csajról szóló könyvnél azt hiszem érthető, de ennek ellenére simán elképzelhető, hogy tetszeni fog, habár tartok tőle ez angstybb, mint ami nekem megfelel. Történetesen ugyanis nem én, hanem kedves Sookie Seckshouse barátnőm rajong az angstért, de egészséges mértékben azért nincs ellenemre.
Reményeim szerint tehát kellőképp siratós, csodaszép és lélekemelő történetet olvashatok majd, ha és amennyiben egyáltalán sikerül hozzájutnom. Tudniillik nem nagyon lehet kapni. Vasárnap ha minden igaz, megkísérlem felkutatni, de ha nem jön össze, kénytelen leszek megrendelni valahonnan.
Természetesem majd beszámolok a fejleményekről, kedves Olvasóm.

Pillanatnyi könyvem pedig az Emma, a drága Miss Austen tollából, amit melegen ajánlhatok Neked is.

Sea

A viharos tengernél állva olyan szabadság s egyszersmind iszonyatos bezártságérzet üli meg a boszorkány lelkét, mint talán sehol máshol. Ahogy áll a szirten, alatta csapkodó hullámokkal, beteríti a vízpermet és csak figyeli a közelben lecsapó sirályt - érzi a sóillatban terjengő mágiát.
És most ömlenghetnék bekezdéseket, hogy ez milyen csodálatos ésatöbbi, de aki már átélte, annak nem kell tovább magyaráznom - aki pedig még nem, annak hiába magyaráznám.

Sajnos technikai problémák miatt csak egy guglis képre futja, de pillanatnyilag úgy vélem, megteszi.