Hanging Tree

És persze ott van a függés.

Az ember legyen független, ne kelljen valaki másnak összetartania.

De általában ez nem ilyen egyszerű.




És ma szépen sikerült megfogalmaznom a problémát.

Ami pedig az, hogy azért nem szeretném, hogy tudja, mennyire függök tőle, mert nem akarom, hogy felelősnek érezze magát miattam.
Nem akarom, hogy csak azért legyen kedves és szeressen, mert tudja, hogy ha nem teszi, összeomlok. 

Mert ebben az egész függéses dologban van valami szép és romantikus, ugyanakkor egyfajta érdekes voldemorti hatást is felfedezni vélek, hogy nem élhet az egyik, míg él a másik.

Mint a bitó. Szép és romantikus, amíg dalok szólnak róla, amíg az ember a halált romanticizálja és az öngyilkosságot, de amikor élesben megy a játék, már nem is tűnik olyan csábító lehetőségnek.






És persze aláfestő zenének mi más, mint a Hanging Tree  (Igen moziban voltam).

  

(Ezzel kapcsolatban: igen, Johanna még így is elbűvölő, sőt; és igen, Cressida pedig cuki és gyönyörű mily meglepő hisz Natalie Dormer.)

Life; Everything matters.

Nos, kedves Olvasóm, a napokban elmerengtem az életünk értelmén. Mármint azon, hogy nincs neki. Merthát, gondoljunk csak bele. Megszületünk, hogy felnőjünk és meghaljunk. Nem sok esélyünk van bármiféle igazán nagy dolog véghezvitelére, nem fogunk mindannyian Jane Eyre-t írni, nem fogunk Nobel-díjat kapni és nem mentjük meg a világot a pusztulástól.
Na de akkor mégis mi értelme? Miért éljünk, ha úgyis meghalunk és mindenki elfelejt majd minket?

Hát én pillanatnyilag megtaláltam a válaszomat. Azért, hogy valakinek számítsunk. Ha csak egyetlen valaki is él, akinek fontosak vagyunk, már nem hagyhatjuk cserben. Mert gondoljunk bele, mit éreznénk, ha az a valaki máshogy viszonyulna hozzánk? Közömbösen, ahogy akár mi is tehetnénk, hiszen úgysem ér semmit az életünk?
Éljünk azért, hogy azt nyújthassuk valakinek, amit mi tőle kapunk. Hogy a legrosszabb napját is fel tudjuk vidítani. Hogy megnevettessük ha dühös. Hogy színt vigyünk a mindennapjaiba. Hogy szeressük.
Ha van kiért élnünk, már nem vagyunk hiábavalóak. Pedig vanitatum vanitas.







A témához aránylag kapcsolódik, hogy néha meglepődök, milyen instabil vagyok. Én, aki egészen büszke tud lenni arra, milyen kemény (legalábbis a lelkem), független és erős, egyetlen árnyalatnyi hangulatváltástól szét tudok esni. Bámulatos, mennyire hatással tud lenni egyvalaki az emberre. Ha csak a hangszíne egy leheletnyivel fakóbb, már aggódom. Pedig nem miattam szomorú, nem velem van baja. Én mégis képes vagyok magamra venni és depizni, mint valami szerencsétlen nyomorult. Oh, de milyen igaz, hiszen az is vagyok, nemde?

Celebrity crush

Nos, kedves Olvasóm, mit is mondhatnék... Tegnap megnéztem a 6. évad záróepizódját, éshát attól tartok kénytelen leszek elismerni, hogy egyre inkább belehabarodom Matt Smithbe, azaz a tizenegyedik Doktorba. Ez számomra egy rém szomorú és ijesztő felismerésként kezd körvonalazódni, amitől egyrészt pánikolok, másrészt depizek de persze csak enyhén.
Merthát milyen fura már ez a crush?!

Ugyanakkor kétséget kizáróan az egészet a labilis idegállapotomra fogom és megnyugszom a tudatban, hogy ez csak valami weird kilengés.

Ugyanakkor kerek három órát töltöttem ennek a gifnek a megalkotásával, de azt hiszem tökéletesen megérte.






Merthát azért valljuk be, ez a hair-thing meglehetősen... attraktív.

Or it's just me.

Samhain Blessings, Happy New Year and Stuff

Így Samhain után, átlépve az új évbe illőnek éreztem egy megemlékező cikket írni erről az egész dologról ami mostanság van.

Először is, szeretném leszögezni, hogy mi a véleményem a Mindenszentek napi hisztiről amit egyes emberek szabadon hangoztatnak, bár sejtésem sincs, mi jogon.

"Magyarországon Mindenszentek van, nem Halloween."

Igen persze, ezen felül színtisztán csak kereszténység és gondolom mindenki csak magyar zenét hallgat, angolul pedig véletlenül sem tud, hiszen mi magyarok vagyunk!
Oh fuck it, ne csináljunk már ekkora gondot, hát nem mindegy ki mit ünnepel?! Majd ha valaki azt mondja, hogy te és te nem ünnepelhetsz ezt meg azt, akkor legyen szenvedés ezen. Ja, hogy pont ez történik?
(Egyébként elmondanám, hogy Samhain is van. Vagy menjek el templomba egy paphoz gyónni?! Blessed are the witches.)

Nos, most hogy ezt megtettem (igen, facebook-bejegyzést másoltam be, de hát minek pötyögjem be még egyszer, ha már egyszer leírtam),  folytathatom is akár.

Nálunk, boszorkányoknál ugye van az évkerék meg satöbbi. Erről egy csomó helyen szebben értekeznek, mint én tudnék, tehát meg sem próbálom leírogatni a dolgokat (példának okáért tessék felkeresni az Annwn.hu weboldalt, ahol a drága Salem csodálatos cikkeket ír).

Amit viszont leírok, az az, hogy szeretem a Halloweent. Szeretem a denevéreket, a csontvázakat, a tököket, szeretek tökös sütiket sütni és forralt bort főzni, szeretek a kandallóban tűzgyíkokat keresni és éjjel kimenni a temetőbe hogy halljam a tél csendjét és érezzem az illatát, szeretek vacogni a délelőtti ködben,  szeretem a téli hosszú lószőrbe fúrni az arcom és érezni a lovam illatát együtt az őszi-téli illatokkal és a hideggel együtt.
Jó ilyenkor felidézni a halottainkat, átgondolni a mögöttünk álló évet, kiszűrni a pozitív dolgokat és a negatívakat, számot vetni az évvel és látni az élet mulandóságát.
Ma, amikor kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, elgondolkodtam az őseinken. És rájöttem, hogy nem csak a helyi temetőben nyugvóakra gondolok, hanem ahogy felnéztem a Holdra és Hekatéra figyeltem, szembe jutottak a régi boszorkányok, akiket megégettek és akiket nem, akiknek közük sem volt az egészhez és akik a növények minden titkát ismerték, akik értették a természet rendjét és akik a körforgása szerint éltek.

És ha nem is vér szerinti leszármazottaik, azért valahogy mégiscsak ezeknek a boszorkányoknak vagyunk az örökösei.



*eltűnik innen és nem rombolja le ezt a remek, rinyálásmentes cikket egy csomó nyálcsorgatással a crush-ával kapcsolatban arról, mennyire happy és szerelmetes éppen*

Have a blessed Samhain, my dear Reader.

*meghajol és távozik*