Reflexek

Milyen szomorú is ez, hogy az első védelmi reakciónk önmagunk lehordása. Mennyi nevelés és szoktatás kellett hozzá, hogy ha megtámadnak, ne az legyen az első, hogy visszatámadunk, hanem hogy felkínáljuk és megalázzuk magunkat. Hogy a "Hogy tehetted ezt?" - féle szemrehányásokra ne keressünk kibúvókat és mentségeket, ne próbáljuk megmagyarázni, ne halásszunk kifogásokat. Főleg akkor, ha elfogadható indokunk is van. Hanem egyszerűen reflexből elkezdjük sorolni, hogy igen, igaz, szar ember vagyok, elbasztam, teljesen jogos a lehordás mert semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és semmi értelme az életemnek, több kárt csinálok mint hasznot.
Mert az elején, zsenge ifjúságunkban a világért sem ismertük volna el, hogy mi hibáztunk. De meddig kellett szenvednünk, hogy akkor is a mi hibásságunkat hangoztassuk, amikor tényleg semmi rosszat nem tettünk?
Átbillentett minket a nevelés az egyik végletből a másikba, holott az egyik épp olyan rossz, mint a másik. Beláttuk, hogy mi is hibázhatunk, de megtörték a büszkeségünket és talán már nem is maradt belőle, ami meg igen, azt sokkalta hangsúlyosabban mutatjuk ki, és a legkisebb dolgokba is olyan büszkeséget helyezünk, ami mindenek felett való.

Nevén nevezni

Valahogy ezek a mai emberek másmilyenek.

Mi szeretünk mindent a nevén nevezni, nem szépíteni a dolgokat elmismásolt becenevekkel, nem köríteni misztériumokat köréjük, mintha az aranyhal elrepült volna egy szebb tengerbe élni (az aranyhal édesvízi), a kiskutyákat a róka vitte volna el (pedig a nagypapa csapta őket agyon egy lapáttal mert apu volt olyan faszkalap, hogy habár tudta milyen vesztük lesz a kölyköknek, mégis hagyta a kutyákat, hadd tegyék ami jólesik), és mintha anyu azért állt volna fél órát a zuhany alatt mert szereti az új habfürdő illatát (és nem kisírta a szemét). Nem mondjuk, hogy csak épp elfeküdtük a derekunkat és azért görnyedünk össze, hanem kijelentjük hogy menstruálunk (nem menzi meg havibaj), egyszerűen, tisztán, ahogy valójában is van.

Talán már csak túl fáradtak vagyunk a cicomához. Talán már senkit nem érdekel, hogy ne beszéljen csúnyán, és talán már elegünk van a ki nem mondott dolgokból.

Valahogy szeretünk mindent a nevén nevezni.