Death and Life

     Furcsa dolog a halál. Mindig csak jön és megy, pusztulást hagyva maga után és fájdalmat, olyan sok fájdalmat, hogy azt hiszük, rögvest vissza is fordul értünk. De nem teszi, nekünk folytatnunk kell, szinte mintha mi sem történt volna. És csak létezünk, lebegünk az élet és a halál találkozásánál, és egyszerűen nem látjuk, merre tovább.

     Azt mondják, a hirtelen halál sokkal jobb. S bár kétségkívül talán kevesebb fájdalommal jár, mint a hosszadalmas, arra legalább fel lehet készülni. De amikor csak úgy, a semmiből előkúszik fekete póklábain, mint egy árny, mintha ott sem lenne, aztán hirtelen megmutatja magát és elvesz. Elvesz mindent. És mi nem tehetünk semmit, csak tehetetlenül nézzük, pislogunk az ismeretlenre, borzadályos gyönyörűséggel bámuljuk ezt a valamit, ezt a furcsa gondolatot - hogy a szeretett lény egyszerűen nincs már. Nem elutazott, és majd x idő múlva találkozunk vele, nem épp a másik szobában van, nem csak pont nem vesszük észre a fák között. Hanem egyszerűen és megmásíthatatlanul, mint ahogy a Nap felkel és lenyugszik, eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, lélegzett, élt, a másikban meg már hirtelen nem.

     És ez ennyire egyszerű. A dolgok van, hogy csak úgy megtörténnek, magyarázat és hozzáfűzés nélkül. És nekünk talán el kell ezt fogadni és beletörődni.

     De hogyan is törődhetnénk bele ilyesmibe? Hogy soha többé nem találjuk majd őt a szokott helyen, hogy soha többé nem érinthetjük meg, nem bújhatunk hozzá, nem szívhatjuk be az illatát. Hogyan fogadhatnánk el ezt? Vállrándítással, hogy na bumm, nincs többé, naésaztán? És talán ez lenne a jobbik megoldás. Mert már úgysem tehetünk semmit.

     Mégis olyan nehéz ez, amikor mindegy egyes másodpercért, amikor éppen nem rá gondolunk, iszonyatos erővel gyötör a bűntudat, hogy most akkor máris elfelejtettük?! De nem felejtettük el, és nem is fogjuk soha, bárhogyan dolgozzuk is fel a halált.

     És itt jegyezném meg, hogy hibásan jár el az, aki a halottnak több jelentőséget tulajdonít, mint az élőnek. Ha már vége, hiába hangoztatjuk, hogy így szerettük meg úgy szerettük - ezt életében kellett volna a tudtára adni. S ha nem tettük, ez a mi hibánk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak mégsem álltunk olyan közel hozzá. Ki tudja ezt már.



     Rosszul teszed, kedves Olvasóm, ha halottnak jobban szeretsz valakit, mint élőnek. Nagyon rosszul.





     És hiába hihetjük, hogy most már 'fentről vigyáz ránk' meg satöbbi vacakok. Az igazság bizony az, hogy ezek a szentenciák semmit sem érnek. Semmivel sem lesz könnyebb sem a feldolgozás, sem a beletörődés, sem az elfogadás, sem az elengedés. Ennyi. Ami segít - és ez is egy iszonyat nagy klisé, de talán lehet benne valami - az az idő.



     Az idő pedig mindig és mindenkin segít. Ilyen a természete. Nem mondja meg, hogy miként, de segít, akár észrevesszük, akár nem.
     Mert néha csak egy időlordra van szükség. Nem baj, ha nem személyesen, meg semmi. Csak tudjuk, hogy van, és kész.
     Persze, mindenki másban hisz.


     Oh, és hogy most gyakorlatilag ellent mondok magamnak? Természetesen, hiszen attól, ha tudom, hogy valami úgy van, még nem kell szükségszerűen el is hinnem.

Egész úton a koli felé azon gondolkodám...

Mindenkinek megvannak a maga démonai. Csak ülök a buszon, körbenézek, és azon gondolkodom, vajon ha én ennyire szenvedek a gyakorlatilag kifogástalan életemmel, vajon más miken agyal? Másoknak mi jelenti a napi kétséget?  Amit nekem a kis lelkivilágom sínylődése és szenvelgése ad, az másoknak miből fakad?
A lány, aki beteges gonddal púderezi az orrát, mit akar ezzel kompenzálni? Vagy csak én reagálom túl? Hiszen van, hogy egy versben az erdő képe maga az erdő, és az a metafora, hogy nincs metafora.
Húsos ujjain egycentire lenőtt pink műkörmök, szőke haja csak úgy hanyagul-de-rendezetten a vállára omlik, rózsaszín hátizsákja és karkötői ellentétben állnak pólója királykékjével, de gondolom, ez a divat. Az ő divatja.

De vajon én komplikálom túl? Az emberek hasonló gondolatokkal küzdenek, mint én? Vagy néhányan csak mennek, amerre az áramlat viszi őket, az életük csak úgy van, és eszükbe sem jut olyasmiken gondolkodni, mint mondjuk, ha rálépünk egy gázbolygóra, akkor vajon átesünk-e rajta?

Az a másik lány a szőke, oldalt felnyírt hajával és szemöldökpiercingjével, hosszú szempillái alatt a tájat fürkészve vajon elgondolkodik azon, mi van, ha nem jön be egy csajnak?

És vajon a villamoson utazva eszébe jutok-e S-nek? Vajon gondol-e rám néha, vagy már egészen el is felejtett?

És itt jön az újabb probléma, ugyanis három hét múlva COR, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kellene viszonyulnom S-hez majd. Mert egy dolog, hogy mit szeretnék (haha, na azt nem lenne illő képernyőre vetni), de egy egészen másik, hogy mit szabad és hogy mit merek. Úgy félek, hogy nem tetszem neki.

Ilyen-olyan femslash-ek

Uhm, hát igen. Vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Van, hogy az ember meg akar halni. És van, hogy csak a halál akar élni. De bárhogy is, megesnek a túlzások. És ezt most alig merem leírni, mert félek, ha megteszem, megint belezuhanok a tegnapi kilátástalanságomba, és megint nem akarok semmit, és megint eltakarja a Holdamat a reménytelenség.
De talán mégsem szabadna ilyen tragikusan felfognom a helyzetet.

És jegyezd meg, kedves Olvasóm, néha igenis szükség van egy barátra, aki felráz a kábulatból, elhessegeti a ködöt és megmutatja, hogy az árnyékból is van kilátás és a dolgok nem szűnnek meg csak azért, mert nem látom őket.

Néha csak az kell, hogy valaki kívülről lássa a haldoklásunkat és rávilágítson arra, hogy nem feltétlenül csak a magunk által kreált verziója létezik a világnak.




~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~




Egyébként, kedves Olvasóm, épp most olvastam egy olyan nagyon aranyos kis femslash-t, amiről megjegyzem egyből a saját nyomorult helyzetem jutott eszembe, de nem lényeg. :D  Merengőn fent van, Eperízű lány a címe. Hát, nekem tetszett. Bár nem tudom, hogy ezt mégis minek teszem itt közzé  XD

(És mindig az jut eszembe az ilyen sztorikról, hogy bár a valóságban is ilyen szép lenne a happy end. Vagy egyáltalán lenne.)



Oh, tényleg. Az én femslash-em is fent van már Merengőn!  :D  Bizony, végre befejeztem. Bár lehet, hogy ezt meg már posztoltam, mert egy ideje már felraktam... Namindegy. A lényeg, hogy vacak lett  :D

De nem annyira, mint az első rendes, befejezett ficem, amit pár hónapja olvastam vissza. Siralmas volt  :D  Ugyanakkor megnyugtat a tudat, hogy ezek szerint fejlődtem talán annyit, hogy már észre tudom venni a hibáit. Ez azért jó érzés.
(Egyébiránt Mirrorscape a címe, és az MCR fórumon érhető el, feltéve, hogy regisztrálva vagy)

Endless pain, night and day

Meglátom azokat a bejegyzéseket, régiek talán, de akkor is. És én féltékeny vagyok, féltékeny arra, akinek szívecskét küldtél, féltékeny minden mosolyodra, féltékeny bárkire, aki csak rádnéz. 

És gyűlöllek, amiért képes vagy mást szeretni, amiért nem akarsz észrevenni, gyűlölöm, hogy nem mondhatom el, hogy nem kereshetlek, hogy minden ilyen komplikált, és lelkem halálért kiált.

És érzem ahogy megszakad, összetörik, mint vakolat, elhamvadnak a szálak.

És meghalok.

 "Élsz, vagy csak lélegzel?"

Hát most nem élek.

Bár, belegondolva, talán mégis. Ha meghaltam volna, nem érezném, amint egyesével roppannak össze a lelkem tartóoszlopai és sírni akarok és zuhogó esőben üvölteni és mégsem tehetek semmit.

 Mert nem szólhatok neked egy szót sem erről, nem kiabálhatom az arcodba, hogy mi van. Egyszerűen csak némán belepusztulok.

És féltékeny vagyok. 

Azt sem tudom, mire. Hogy egyáltalán azok a bejegyzések valósak voltak-e, vagy csak viccből írtad amit írtál? 

És emiatt persze depis leszek és morcos és kedvetlen és még veled is köcsög, és ez a legszomorúbb az egészben. Vagy talán inkább az, ha ez neked fel sem tűnt... 

(Ja, igen, és akkor a Nomy szám, amiből a cím van: 

)

(mert este az utolsó és reggel az első gondolatom vagy)

Álom- és versjelentés

Hét.
A hetes elvileg a legmágikusabb szám, nemde?
Mindenhol ott van. Salome és a Hétfátyol tánc, hét horcrux, hét HP könyv, és így reggel meg állathigiénia zh-ra tanulás közben fogalmam sincs, hogy még ugyan hol.
 Talán épp ezért a hetedik álmom S-ről volt a legérdekesebb és legjobb. Ugyanis ma nem az én kis lelkivilágomat láthattam, hanem egy egyszerű facebook-üzenetváltást, amiben Ő mond olyan dolgokat, amiket én akartam és amiket oly jól esik hallanom.
Fordul a kocka? Jó lenne.

És ilyenkor megint felmerül bennem, hogy akkor hogy is van ez a dolog az álmokkal kapcsolatban? Jelent valamit, ha álmodunk valakivel? Vagy csupán annyit, hogy kezdünk belebolondulni ebbe az egészbe és egyszerűen csak a mániánkká vált?
Hát, remélem nem, mert nem szeretném ha S frászt kapna tőlem. De hogyan is várhatnám ezt el, ha néha én is frászt kapok magamtól?

Mindenesetre érdekes dolgok ezek, kedves Olvasóm.



És egyébként, most kaptam az infót, hogy egy versem megjelenik nyomtatásban, megint. Ráadásul éppen az, amit ha jól emlékszem, elsőként írtam S-hez címezve. Csodálatos dolog ez, nemde?

Mental illnesses. You know, just the usual.

Megint zene, tanulás és destruktív gondolatmenet. Csak egy átlagos hétvége.

És nem tudom már, mi valós és mi illúzió, és mi az ami mar és mi az ami csak éget, és újra elővenném azt a pengét, és belefulladnék az önsajnálatba meg a vérembe, mert úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, és kitépném a szívem, hogy lásd, nekem nem számít már más, és annyi mindent szeretnék még csinálni, pólót festeni (Keep calm and kneel before Loki), talárt varrni, verset írni, prózát írni, csak úgy írni mint most a blogon, csak nézni a hajnalt vagy a napnyugtát, leszokni a keresztény káromkodásokról végre, és játszani és vágni és élni de meghalni.


Tehát Olvasóm, most megkérdem, mint Kosztolányi egykoron:

Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

 És ha elfed a sötét és már nem látom a fényt, és betakar a bársony, biztonságos, ölelő Éjszaka, miért lenne baj, ha nem mennék már haza? Erdőben megfagyhatom, elvérzek, és halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen?

És oly jól esne most valami. Valami más, valami szokatlan. Vannak dolgok, amiktől érezném, hogy élek, de sajnos ezek leginkább kimerülnek S-ben és a pengémben. Pillanatnyilag nincs választásom, ahogy ősszel sem volt, mert ez egy ilyen játék, hogy vannak elrendelt dolgok és vannak megváltoztathatatlan dolgok és néha képes vagyok költői lenni, szárnyalni az égig fel, és néha csak az eret a penge nem éri el, és ha valami elrendeltetett, akkor be fog következni, akár akarjuk, akár nem.

És ettől a daltól mindig elfog a sírhatnék meg a magány, de ugyanakkor annyira jó is, hogy nem bírom abbahagyni a hallgatását. És ezek szerint elég rendesen vannak mazochista hajlamaim, de hát mit számít ez már in the line of my disasters.

Beadandó-zéhá-hiszti

És el is érkeztünk az év végi zh-khoz, megint és még mindig. A hajam tudnám tépni, mert nincs is jegyzet, amiből tanuljak, nincs anyag sehol és úgy egyáltalán. Komolyan el fogom sírni magam mert elegem van az emberekből is, hogy senki nem csinál semmit, megírok egy beadandót egyedül és akkor ezek a kis nyomorultak elkezdenek rinyálni, hogy írjam már oda az ő nevüket is, mintha csináltak volna valamit. Hát én ugyan meg nem fogom mindenféle jöttment népek miatt feldobni a dolgaimat, nem vagyok hajlandó ilyen stresszes napokban még a mások vackaival is foglalkozni. Aki akar valamit, oldja meg maga. És nem írnám ezt, ha nem lennék ennyire kibukva, mert amúgy nem szokott bajom lenni a kuncsorgással, alkalmazom is, elcsóróm a dolgokat meg lemásolom meg satöbbi, de most már tényleg nagyon unom az egész szenvedést.

Utálom az embereket.

Persze vannak kivételek. Mondjuk pillanatnyilag csak kb két ember tartozik az 'elviselem' kategóriába, Sookie-val és S-sel az élen. Najó, elviselem még Angelt is, meg talán a szüleimet. De ennyi, nem vagyok képes még másokkal is kedves lenni. Még velük sem mindig, könyörgöm.

És még az egyik karmom is letört. Undorítóan néz ki, undorító a tapintása, és undorító vele tapintani is. És iszonyat furán néz ki az ujjam karom nélkül, mivel eléggé elszoktam a látványtól - nagyjából másfél év már elég volt ehhez. Ugyanis ennyi ideje hegyezem a karmaimat ilyen széép formásra.







Szóval, kedves Olvasóm, a helyzet - a változatosság kedvéért - siralmas.

Ja, igen, és azért is, mert már megint S-sel álmodtam, plusz folyton ott motoszkál az agyam egyik polcán, és csodálatos módon nem hagy koncentrálni, random időpontokban.




Annyira elegem van, hogy még csak bocsánatot sem kérek, amiért ide öntöm ki hisztérikus szenvedésem cseppjeit.

És még hozzá sem kezdtem a kihíváshoz, pedig május vége a határidő. Fuck.

Téma-terelődés.. megint.

Annyi minden lehetséges, amit nem tudunk egy emberről. Hiába akar az egyik hős lenni, ha a másikat már megmentették.
 Mert honnan tudod, kedves Olvasóm, hogy ha ott van egy egyén, aki olyan kis ártatlannak meg fiatalnak vagy antiszocnak látszik, honnan tudod, miken ment már keresztül? Hogyan mondhatnád neki azt, hogy te akarsz az első lenni, aki azt mondja, szereti? Mert sokszor - majdnem mindig - a dolgoknak előzményei vannak. Attól, hogy te nem tudod, még iszonyú sok minden történik másokkal.



Najó, ennek a bejegyzésnek megint nem lesz semmi értelme, pedig egy szép kis értekezést akartam írni ezzel a tárggyal kapcsolatban. De hát ez van, megesik.

Ugyanis a gondolataim nagy részét leköti.. uhm, pillanatnyilag azt hiszem, három dolog.

• Rose Tyler feltűnése a negyedik évad első részében, minek hatására konkrétan majdnem elsírtam magam. Fucking fangirl feels.
• Az új kihívás, amire jelentkeztem, és a kvibli Scorpius Malfoyról fog szólni. (Nem tudom, hogy van a szabályzat, ezért ennél többet nem is mondok, csak azt, hogy nagyon jó lesz  *.*  )
• A szobánkba tegnap beköltözött két darab japán sirálykapinty, Rose Tyler született Lucius Malfoy (kiderült, hogy talán leány) és Tizedik Doktor Ödön született Ödön. Ödönt természetesen nem én neveztem el, ő a szobatársamé. Egyébként csodálatos kis lények, igazán gyönyörűszépek. Itt csivognak vígan, sokkot kapnak a hintától amit azóta kivettem pedig nagyon aranyos volt, és élik a kis aránylag nyugalmas életüket reményeim szerint igen sokáig. 

Oh, és még valami leköt. Hogy amint ezt befejeztem, megújítom az S betűmet. Mert habár eléggé hullámvölgyben érzem magam, kell valami, ami felvidít és erőt ad. 

Fokozatok

Mert minden fokozatos. Fokozatosan válik az ember valamilyenné, fokozatosan nyílik ki a rózsa, fokozatosan írunk meg egy könyvet, fokozatosan döntünk el valamit és fokozatosan nyugszunk bele az elkerülhetetlenbe.
Lassan, apránként történnek a nagy változások.
 Emlékszem az ilyenekre saját kis nyomorult életemből. Amikor goth lettem. Hogy először csak a ruhák, a külső. Aztán egyszercsak, pár hónap múlva azon kaptam magam, hogy a gondolkodásom is megváltozott. Olyan lassan, hogy még én sem vettem észre.
 Aztán, amikor a boszorkányság útjára léptem. Előbb idegen volt, furcsa, és csak távolról szimpatizáltam vele. Aztán addig ástam magam a témában, míg már nem volt többé kérdés, én mit akarok.
 Csak jöttek ezek a dolgok, de sosem hirtelen. Olyan lassan és alattomosan, hogy fel sem tűnt, de annál biztosabb és szilárdabb lábakon állnak, azt hiszem. Mert a hirtelenkedés hamar el is lobban.
 Meg volt még egy ilyen dolog, amit nem kívánok kinyilvánítani, elég ha a bizonyos B.F.S. kisasszony meg én tudunk róla. Csupán szeretném megemlíteni, mint ezekhez mérhető változást.

A lényeg, hogy a virág sem egyszerre nyílik ki, és a fontos dolgokhoz idő kell. Idő kell nekik, amíg kiforrnak, kialakulnak, csiszolódnak, és végül beleágyazódnak a lélek kristályaiba.

Bizonytalanság

De mi van, ha nem rajtunk múlik? Mi van, ha egyszerűen nem a mi döntésünk, és noha mi megtettünk mindent, mégsem úgy alakul?
 Szörnyű érzés, meg kell, hogy mondjam. És habár ma egészen reménykedő voltam (...és sose hagyjon el benneteket a remény!), történtek dolgok, amiket nem tudok mire vélni. És ezek miatt most úgy érzem, a legjobb lenne egyszerűen közölni S-sel a dolgokat. Csakhogy ha minden jól alakul, egy jódarabig együtt kell majd dolgoznunk. És abból köszönöm, nem kérek, hogy egymásra se nézzünk egész idő alatt. Főleg mivel ha csak eszembe jut... szóval.. hm, fogalmazzunk szépen: megdobogtatja a szivemet. Igen, azt a kis feketét. Meg egyéb dolgok is eszembe jutnak, amiket nem kívánok monitorra vetni.

A lényeg, kedves Olvasóm, hogy szokás szerint haldoklom, mert érzem, amint a hajszálvékony kapillárisnyi repedések végigcsúsznak a szivemen (ami nagyjából úgy néz ki, mint az a disznószív, amit boncoltam), és az egész fekete kristálytákolmány csak egyetlen rezdülésre vár, hogy összetörhessen.
Mert össze fog. Remélem nagyon, mert (a.) ha már törik, csinálja rendesen és (b.) hátha elég lesz pár vershez. Ja, igen. És (c.) Élvezné, ha összetörhetne.

Sokszor megijedek, hogy képtelen vagyok verset írni. De újabban S-hez dedikáltam egy párat, szóval egyelőre no para. Vagy mi.

És talán így igaz.

Time for Cosplay

Nos, lassan elérkezik az ideje az év végi vizsgáknak, meg zh-knak meg beadandóknak meg mindenféle vacaknak, de legfőképpen a cosplaykészítésnek.
Úgy szeretném belevetni magam mindenestül ebbe az egész munkába, szeretném én megvarrni a taláromat, még néha a felvarró kézi kihímzéséhez is kedvet érzek, de egyszerűen képtelenség. Most is blogolás helyett a genetika javítóra kellene tanulnom, de hát vannak az írónak bizonyos szükségletei, melyeket nem tagadhat meg. Nekem a blog pillanatnyilag az elsők közt van ezen a listán, éshát miért is állnék ennek az útjába? Úgyis szakad az eső, vihar van meg minden, a wifi egyszer már lelépett az árammal együtt, és az etológia kísérletből is fogalmam sincs mi lesz így.
De mikor is lenne alkalmasabb az idő random tevékenységekre, mint amikor olyan kevés van belőle?


Jajj, egyébként elkezdtem olvasni a Trónok harcát, ha még nem említettem volna.


De a lényeg. Tekintve reménybeli cosplayes jövőmet, ideje volna talán elkezdeni komolyabban foglalkozni a szabásvarrás sötét művészetével. Meg kell tanulnom géppel varrni, mert csak kézzel tudok. És az nagyon fárasztó, amikor van vagy hat méter anyag, amiből egy talárformájú köntöst próbálok kivarázsolni, úgy, hogy még életemben nem csináltam hasonlót se. De egyébként az említett köntös remekül betölti a funkcióját, csak épp kapucni nem lett rajta. Ettől függetlenül nagyon szívesen császkálok benne a koliban le-föl.

Rendelni kell majd nyakkendőt meg felvarrót. Talárt azt hiszem ha nem is én varrok, de varratni fogok, mert nem bízom az e-bayben annyira.
Olyan szívesen megcsinálnék valami felismerhető karaktert, csak egyszerűen már nincs senki, akit lehetne gyakorlatilag. Mert alapkövetelmény, hogy mardekáros legyen. Elgondolkodtam valami pasi megformálásán, csak az a gond, hogy képtelen lennék huzamosabb ideig bő ruhákban létezni, amik eltakarnak minden csajos külsőséget.
 I'm too goth for this shit.
Szóval maradnának a csajok, de azok meg foglaltak sajnos. Ezért jobb híján random diák leszek. Aztán egyszer majd lehet, hogy kitalálom, ki legyen a karakterem. Remélem.

Zene, költészet és egyéb romantika

És mindenféle fura hipszterzenét hallgatva arra gondolok, hová fajult a világ. Meddig mehetnek még az emberek egy szakadék felé, meddig találhatnak ki ocsmányabb és ocsmányabb szövegeket és dallamokat? Meddig húzhatják ki a határokat? Mintha csak egymást akarnák túllicitálni. Ki tud undorítóbban fogalmazni? Meddig lehet ezt még csinálni?
És ilyenkor arra gondolok, a világnak szüksége lenne több szépségre. Több versre és dalra és mindenre, amit maga alkothat meg.
Mert hová lesz minden, ha már senkinek sem jut eszébe szép verset írni? Ha senki sem akar majd elbűvölni egy dalszöveggel?
Nemtudom, de nem tetszik a világ, kedves Olvasóm.


Ennek kapcsán egyébként (ne kérdezd, hogy hogy) pedig az jutott eszembe, hogy milyen furán viszonyulok a kapcsolataimhoz. Úgy értem, én mindig is romantikus voltam, de aztán belekóstoltam az emberekbe és megundorodtam. El akartam vonulni egy elefántcsont toronyba, ahogy a parnasszisták tették. Abszintba akartam fojtani a gondolataimat, mint a franciák. A halálba és szenvedésbe akartam ültetni minden szépséget, mint a régi romantikusok. Mert tudom, hogy art never comes from happines, és nekem fontos az a fura lélek, ami művésznek nevezi magát és a részem talán.
Mert elegem volt az emberekből, semmi tisztelnivalót nem találtam már bennük.
De most mintha megint elölről kezdhetném, mintha S létezése új utakat nyitna. Talán megint el kéne kezdenem bízni az emberiségben? Talán mégsincs veszve minden? S miközben az eszemmel tudom, hogy úgysem lesz semmi, ez egy pillanatig sem tartja fel a szívemet, hogy szárnyaljon és képzelegjen és reménykedjen. Mert habár az eszem már most lemondhat S-ről, a szívem még sokáig nem fog.

És talán le kéne rendezni ezt az egészet, hogy kiderüljön. Hogy megtudjam, érdemes-e. Vagy eleve halálra van ítélve ez a kapcsolat? De félek. Mert talán jobb a bizonytalanság, mint a biztos rossz. Persze, tudom, hogy ez butaság és nem így van, de attól még... Attól még szükségem van rá.

Hát te, kedves Olvasóm, mit gondolsz? Megkérdezzem kerek perec? Vagy csak várjak ki, míg bele nem őrülök? S ha már úgyis bolond vagyok, mit árthatna még egy kicsi, nem igaz?

Avril és Sookie

Nos, még két nap Sookie Seckshouse barátném szerény otthonában - ahol a penészes mennyezet és a hangzavartilalom ellenére még mindig imádok csövezni. Üzeni a rajongóinknak, hogy kurva fáradt. És ő Beyoncé. Tehát megint nála lakom egy ideig, és édes-savanyú szószos csirkés rizses cuccból kotorászom ki a csirkementes falatokat. És, a legnagyobb tanulság az egészben, hogy Amerika Kapitány szexi - mármint Sookie szerint. És az Amerika Kapitány 2 2014 legjobb filmje - de ezt meg sajnos csípőből cáfolom. Ugyanis látogatásom célja nem más, mint hogy ő imádja ezt az egész univerzumot, és a filmeket, én pedig jó bff vagyok. Tegnap volt szerencsétlenségem végigülni két és fél órát a moziban, háromdében. Élmény volt. DE legalább a Starbucks kávé és a popcorn finom volt  :D
Az egész idillnek csak a döbbenetes mennyiségű és minőségű tanulnivaló szab határt, amit még ma be kéne magolni. Mindkettőnknek. És ez, kedves Olvasóm, igazán siralmas. Dehát, ilyen a szerencsétlen egyetemisták élete.

Azért nem panaszkodom - haha, ha ezt el is hiszed, még bizonyára új vagy itt, a blogom birodalmában.




Avril Lavigne új száma, a Hello Kitty nagyon durva. Viszont iszonyat fülbemászó. Azonban, ami még ijesztőbb, az az, hogy megtudtam, Avril 30 - HARMINC - éves. Félelmetes. De attól még imádom.






Múltnap Girlfriendet hallgattam, és annyira elkapott az emo feels, hogy nagyon. Mert ezt a számot olyan hatodik - hetedik körül hallgattam meg néztem nagyon sokat (meg nyolcadikban), amikor akkori lb-m, Vicky Winters emo volt. Vagyis, azt hiszem.. de nem, talán már nem emo. (Amit csak sajnálni tudok, mert imádom az emókat és félek, ki fognak halni.) És mindig vele néztük a klipet, meg hallgattuk ezt a számot, és néha visszasírom azt az időszakot. Mert néha úgy érzem, túl szociális vagyok. Nem tesz nekem jót ez az egyetem. Namindegy.


Oh, és még valami a filmmel kapcsolatban. Amíg le nem vette a maszkot, 90% biztos voltam benne, hogy a Maszkos egy csaj. Mert mekkora plot twist lett volna, ha csak álca a pasis külső, és igazából egy csajszi!  :D  De be kellett érnem badass csajok terén Natashával. Aki egyébként megjegyzem, kb az egész univerzum szive és lelke, mert nélküle senki sem csinálna semmit, Amerika Kapitány ott pusztult volna el az első bevetésen, és a Bosszúállók még mindig egymással veszekednének egy kanapén.



Ezt a képet pedig a drága Sookie választotta. Mert én ilyen rendes vagyok, hogy még ezt is megengedem neki.





Egyébként, mint Sookie rámutatott, az ő neve is S-sel kezdődik. Félreértés ne essék, ő nem az az S, akiről egész eddig siránkoztam.