És nem tudom már, mi valós és mi illúzió, és mi az ami mar és mi az ami csak éget, és újra elővenném azt a pengét, és belefulladnék az önsajnálatba meg a vérembe, mert úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, és kitépném a szívem, hogy lásd, nekem nem számít már más, és annyi mindent szeretnék még csinálni, pólót festeni (Keep calm and kneel before Loki), talárt varrni, verset írni, prózát írni, csak úgy írni mint most a blogon, csak nézni a hajnalt vagy a napnyugtát, leszokni a keresztény káromkodásokról végre, és játszani és vágni és élni de meghalni.
Tehát Olvasóm, most megkérdem, mint Kosztolányi egykoron:
Akarsz-e játszani boldog szeretõt,
színlelni sírást, cifra temetõt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
És ha elfed a sötét és már nem látom a fényt, és betakar a bársony, biztonságos, ölelő Éjszaka, miért lenne baj, ha nem mennék már haza? Erdőben megfagyhatom, elvérzek, és halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen?
És oly jól esne most valami. Valami más, valami szokatlan. Vannak dolgok, amiktől érezném, hogy élek, de sajnos ezek leginkább kimerülnek S-ben és a pengémben. Pillanatnyilag nincs választásom, ahogy ősszel sem volt, mert ez egy ilyen játék, hogy vannak elrendelt dolgok és vannak megváltoztathatatlan dolgok és néha képes vagyok költői lenni, szárnyalni az égig fel, és néha csak az eret a penge nem éri el, és ha valami elrendeltetett, akkor be fog következni, akár akarjuk, akár nem.
És ettől a daltól mindig elfog a sírhatnék meg a magány, de ugyanakkor annyira jó is, hogy nem bírom abbahagyni a hallgatását. És ezek szerint elég rendesen vannak mazochista hajlamaim, de hát mit számít ez már in the line of my disasters.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése