Beadandó-zéhá-hiszti

És el is érkeztünk az év végi zh-khoz, megint és még mindig. A hajam tudnám tépni, mert nincs is jegyzet, amiből tanuljak, nincs anyag sehol és úgy egyáltalán. Komolyan el fogom sírni magam mert elegem van az emberekből is, hogy senki nem csinál semmit, megírok egy beadandót egyedül és akkor ezek a kis nyomorultak elkezdenek rinyálni, hogy írjam már oda az ő nevüket is, mintha csináltak volna valamit. Hát én ugyan meg nem fogom mindenféle jöttment népek miatt feldobni a dolgaimat, nem vagyok hajlandó ilyen stresszes napokban még a mások vackaival is foglalkozni. Aki akar valamit, oldja meg maga. És nem írnám ezt, ha nem lennék ennyire kibukva, mert amúgy nem szokott bajom lenni a kuncsorgással, alkalmazom is, elcsóróm a dolgokat meg lemásolom meg satöbbi, de most már tényleg nagyon unom az egész szenvedést.

Utálom az embereket.

Persze vannak kivételek. Mondjuk pillanatnyilag csak kb két ember tartozik az 'elviselem' kategóriába, Sookie-val és S-sel az élen. Najó, elviselem még Angelt is, meg talán a szüleimet. De ennyi, nem vagyok képes még másokkal is kedves lenni. Még velük sem mindig, könyörgöm.

És még az egyik karmom is letört. Undorítóan néz ki, undorító a tapintása, és undorító vele tapintani is. És iszonyat furán néz ki az ujjam karom nélkül, mivel eléggé elszoktam a látványtól - nagyjából másfél év már elég volt ehhez. Ugyanis ennyi ideje hegyezem a karmaimat ilyen széép formásra.







Szóval, kedves Olvasóm, a helyzet - a változatosság kedvéért - siralmas.

Ja, igen, és azért is, mert már megint S-sel álmodtam, plusz folyton ott motoszkál az agyam egyik polcán, és csodálatos módon nem hagy koncentrálni, random időpontokban.




Annyira elegem van, hogy még csak bocsánatot sem kérek, amiért ide öntöm ki hisztérikus szenvedésem cseppjeit.

És még hozzá sem kezdtem a kihíváshoz, pedig május vége a határidő. Fuck.