szerda, március 19, 2014

Lélekdarabok

Vannak versek, amiket elkészülésük után azonnal világgá kürtölnél. Ezek jó versek. Érzed, hogy ez jó, ez szép, ez valami. 
És akkor ott vannak azok a versek, versciklusok, melyeket hónapokig eltemetsz. Amelyek túlontúl személyesek, mintsem hogy bárki is lássa őket. Ezek titkos versek. Ezek a pillanatnyi lelked lenyomatai. Ezekre is legalább olyan büszke vagy, mint a többire, mégis azt érzed, ha csak egyetlen személy is rájuk pillantana, menten elkaparnád magad. Hónapokig rejtegeted őket, mert egy érzéshez szólnak, egy konkrét személyhez. Mélyre rejtve várják, hogy ismét képes légy foglalkozni velük. Mert miután megírtad, napokig olvasgatod, de aztán persze elkezdenek változni a körülmények - minden változik -, és már nem érzed olyan igaznak a szavakat, mint annak előtte. Ezért sokáig feléjük sem pillantasz, egyszerűen megfeledkezel róluk. 
És akkor, egy napon, amikor már az érzés, de még a személy is rég tovatűnt, egyszer csak megtalálod ezeket a verseket. Hirtelen meglátod a csillagzatokat bennük. Amit ha olyan közelről nézed, mint amennyire közel állnak hozzád a megírás után, képtelenség észrevenni, de innen, pár hónap távlatából könnyűszerrel megpillantható. És akkor világos lesz. Teljesen egyértelmű és nyilvánvaló lesz minden. Persze akkor már a múlt szempontjából mindegy, de ilyenkor jössz rá, mennyire jó versek is ezek. Mert ilyenkor már nem köt az eskü, nem vagy olyan elfogult. Kívülről tudod szemlélni és megbecsülni az értéküket. (Khm, elnézést, nem értéküket, mert a versek nem értékesebbek egymásnál, de nem találok jobb szót.)

És ekkor állsz készen arra, hogy a világ elé tárd egy régi önmagadat, a lelked egy ódon lenyomatát.



Megjegyzem, ezek tökéletes Horcruxok. Az akkori lényed pontos másai, melyekből tökéletesen rekonstruálhatod önmagad.

The writer's life is so hard.

Ah, hát mit is tehet egy író, ha nem tud mit írni?

Nagyon folytatnom kéne egy sztorit (természetesen fanfic, méghozzá HP-s  :D  ), de egyszerűen képtelen vagyok kitalálni, hogy mégis mi történjen. Annyira elakadtam, hogy nagyon. Félek, ott már jelentős probléma van, ha nem tudok a karakterem fejével gondolkodni, nem tudom leírni, mit érez. Képtelen vagyok a kellő ideig húzni a dolgok feltárulását, és ez borzalmas. Egy elkapkodott fanfiction, főleg ha ilyen kényes a téma - nincs is rosszabb. Már mindent próbálok, Nutella, víz, emo zene, gregorián zsoltárok, We R Slytherins by Not Literally, gyakorlatilag már majdnem elkezdem a fejem a falba csapkodni, de semmi.
Ráadásul holnap zh, de képtelen vagyok túllépni ezen a problémán.
Hm, lehet, hogy a smink hiányzik - elvégre egy kevéske szemceruzával nem megy sokra az ember. Vagy inkább át kéne öltöznöm? Tartok tőle, hogy esetleg nem segítenek. Mégis lehet, hogy megpróbálkozom valamelyikkel, hátha. Jobb ötletem már tényleg nincs.

Ne haragudj, kedves Olvasóm, igazából semmi közöd nincs ezekhez a dolgokhoz, de főleg azt hiszem, nem is érdekelnek. Ettől függetlenül hova sírjam ki a bánatom, ha nem ide?


Lehet, hogy hagynom kéne a francba az egészet. Talán legalább még ma.

vasárnap, március 09, 2014

Régi korok emlékezete

Honnan tudhatjuk, hogy az érzelmek valósak? Honnan állapíthatom meg, hogy a hiányérzet, az elvágyódás egy régi barátnő felé csak a képzeletem szüleménye, vagy még mindig ugyanott tartok, ahonnan ő már réges-rég továbblépett?
Miért kúszik vissza elmémbe újra és újra, mint egy letűnt, dicső kor emléke? Néha úgy tetszik, évezredekkel ezelőtt történt az egész, máskor pedig mintha csak tegnap lett volna.

Ha egy író ír, annak oka van. Ha benne vagy egy író művében, annak oka van. Mindig.
Ha verset írnék rólad, kedves Olvasóm, az csak azért lehetne, mert (a.) azt hiszem szeretlek vagy (b.) azt hiszem gyűlöllek. Esetleg ezek kombinációi. De egy szimpla barátról nem írok verset, nem veszem bele a novellámba. Csak ha elég fontos helyet foglal el a szívemben ahhoz.

Sokszor elgondolkodom, más is így van-e ezzel, és szeretném hinni, hogy igen.

Ha beleíródom valakinek a regényébe, az nem lehet véletlen, igaz?


De mi van, ha mégis csak egy szimpla plusz karakter voltam?

I promise.

Ma a koliba tartva a vonaton azon gondolkodtam, mi lesz az ígéretekkel.
"-Az emberek néha fel sem fogják miket ígérnek.
-De az ember akkor is megtartja az ígéretét. Ez a szerelem. A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet. (...)
Nem hiszel az igaz szerelemben? Mert én hiszek az igaz szerelemben. És szeretem őt. Ő pedig ígéretet tett. Örökre nekem ígérte magát."                  /John Green, Isaac és Hazel szavaival/
  Az ígéreteknek fura természetük van. Vannak, amiket csak úgy megígérünk, bele sem gondolva. Vannak, amiket halálosan komolyan gondolunk, mégsem tartjuk be őket. És vannak, amiket be kellene tartani, de a körülmények megakadályozzák.

Az ígéreteket mindenki másképp érzékeli. Én még emlékszem egyre, és az utóbbi időben egyre csak a fejemet töröm a megvalósításán, csakhogy ezt az ígéretet nem én tettem. Aki adta nekem viszont úgy tűnik, nem kívánja már többé. Mit tehet ilyenkor az ember? Amikor a lágy kérdések nem használnak? Nem akarom ráerőltetni, így is folyton tehernek érzem magam a nyakán, mivel (az okról fogalmam sincs) nem igazán kommunikál velem. Vajon képes az ember csak úgy megszakítani egy kapcsolatot, hogy a másiknak jobb legyen? És itt jöhetnek a 'ha igazán szereted, elengeded'-típusú vackok, de ezekre senki sem kíváncsi. Mert ha én igazán szeretem, ő miért nem? Mi változott? Igaz, ő csak elkezdte. Én folytattam, de ő nem. Talán bele sem gondolt, mit ígért? De, azt hiszem belegondolt. De mint mondta is, a körülmények alakítják az ígéreteket, hiszen lejárati idejük nincs. De ezek szerint változhatnak. Semmi sem lehet örök, ilyen a természetünk.

S mégis, egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél. Egyeseknek tovább tartanak az ígéretek, mint másoknak. De még ez sem igaz feltétel nélkül. Hiszen elképzelhető, hogy egyazon embernek az egyik ígéret végtelenje egy évet, egy másik ígéret végtelenje pedig tízet foglal magába. 

Minden relatív.

kedd, március 04, 2014

Pulcsiban verset. (újabb értelmetlen bejegyzés egy szegény egyetemista szenvedéseiről)

Áh, ugyan miről is írhatnék?
Jobb ötlet híján hadd idézzek egy újonnan szerzett verseskötetből, melynek lapjain Tandori Dezső neve is feltűnt. Egy rondót írt, Villonnak.
"Porondodon pornó,
    porodon a pondró."

Hát igen, milyen költői, nemde, Olvasóm?

S most itt ülök, mardekárszínű cicás pulcsiban, nézem amint a szobatársam videót szerkeszt és A részeg hajót lapozgatom. Mert szeretem Rimbaud-t. Szeretem azzal a bolond szerelemmel, mely Adyt is a szívembe köti. 

Kicsit erőt vesz rajtam egyfajta beteg, hipszteres életérzés - persze csak felületesen. De azt hiszem, Sookie Seckshouse büszke lenne rám. A háttérben Lana Del Rey énekelgeti a Summertime Sadnesst. Megesik az ilyesmi, nem igaz?

szombat, március 01, 2014

Ship-ship, avagy a hajóztatás drága

Milyen érdekes téma a fanfic írás, kedves Olvasóm.

Merengőn keresgélve megfogalmazódott bennem, mennyire sokszínű is ez a világ - nem mintha ezt eddig nem tudtam volna, de most jött el az ideje, hogy mindezt blogbejegyzéssé varázsoljam.
Induljunk ki a Harry Potter fandomból. Az olvasónak annyi, de annyi lehetősége van! Először is, eldöntheti, milyen témában szeretne olvasgatni: romantikus, vicces, sötét, vagy éppen beteg? Aztán ott vannak a shipek. Kit is shippeljek?! Mert tudvalevő, hogy a Harry Potter a shipek Mekkája (copyright by Sookie Seckshouse), gyakorlatilag bárkit bárkivel lehet összehozni. Persze ez tulajdonképpen minden más fandomban is így van, de itt jelentős előny a karakterek száma. Egy együttesben vagy a Doctor Who-ban azért nincs ennyi lehetősége a lelkes fangirlnek. Meg persze, hogy milyen típusú legyen az a ship: hetero, slash vagy femslash? Nyilván ott vannak az általánosan elfogadott shipek, mint a Dramione, a Snanger, a Drarry vagy a Jily - utóbbi még canon is, ami, hát, ritka madár. És aztán a kevésbé népszerűek, mondjuk pár incest. (Megjegyzem, az MCR fandomon belüli "homofóbia" is az incest - alias Waycest - miatt van, mert természetesen vannak jópáran, akik nagyon is ellenzik és undorodnak tőle. Épp mint a civil világban a melegektől.) (Úgy szeretném, ha képes lennék megírni egy jó kis Fred/George incestet, de attól félek ellez kevés vagyok  :/  )  
Jajj, annyi kérdés hárul az olvasóra...

Nem is beszélve az íróról. Neki (nekünk) még rosszabb. Mert a legtöbb ötletet már ellőtték, és nehéz megoldani, hogy egy fic ne legyen sablonos. Tekintve, hogy pl. a Drarry-knél az alapszitu majdnem mindig hasonló.

Olvasóként és íróként is azt hiszem, csodálatos dolog egy új shipre bukkanni. Egy olyasmire, amit mások még nem fedeztek fel, egy rejtett aranyrögre. Csak hogy két példát említsek, egyet-egyet mindkét oldalról: épp ezekben a percekben nyitottam meg egy érdekesnek ígérkező történetet, melynél a plot helyén csak annyit találtam, 'Párosítás: Véres Báró/Félig Fej Nélküli Nick'. Na hát több se kell, amint bepötyögtem eme szöszt, már ugrom is neki. A másik pedig, amit jómagam írok és amire egy látomásom késztetett:    ... jajj ne, most komolyan elmondjam? Meglepetésnek szántam, nem mintha lenne kit meglepnem vele, de sebaj. Akkor most csak annyit árulok el, hogy Narcissa Black az egyik főszereplő. És femslash. Olyan kíváncsi vagyok egyébként, hogy ki kit rendelne őhozzá. De ezt sajnos valószínűleg sosem fogom megtudni. Namindegy.

 Ne feledd, kedves Olvasóm, "nincs heteró karakter, csak ötlettelen slash-író". Fogalmam sincs, ki mondta, de nagy ember volt, az fix. Félelmetes dolog ez, Olvasóm. Az érzés, amikor megszállottan várod egy fic új fejezetét hónapokon át minden nap, hetente elolvasod, és majdnem annyira megszállottá tesz, mint egy könyv.. és ez a fic szimplán heteró.. rémisztő.