Hát ez is eljött, varrtunk, tömtünk, szabtunk, festettünk, ragasztottunk, kész lettünk, felöltöztünk, vonultunk, megjelentünk, elvoltunk, nézelődtünk, fotózkodtunk, hazamentünk.
Avagy életem első conján is túlvagyok. Ami jelen helyzetben csupán annyiban érdekes, hogy egy bizonyos személlyel lehettem két napig. De micsoda két nap volt! Viszont nem szeretnélek felesleges és csöpögős nyáladzással untatni, kedves Olvasóm.
(Bár meg kell jegyeznem, az azért nem egy rossz dolog, ha reggel a crush-od azzal kelt, hogy kérsz-e ugye kávét. Nem, nem hogy nem rossz, egyenesen csodás dolog erre ébredni.)
A MondoCon egyébként egy csodálatos jelenség volt, bár először amikor megláttam, hogy mennyi ember van, majdnem idegsokkot kaptam, de aztán tudatosítottam magamban, hogy ezek fura, nerd fangirlök és fanboyok, és megnyugodtam. Ha elég furák a népek, sokkal nyugodtabban megyek nagy tömegbe (amit, ha normál emberekből áll, ki nem állhatok, gyakorlatilag fóbiás szinten).
Nagyon sok nagyon király cosplayt láthattunk, némelyek félelmetesen profik és félelmetesen sok időt meg energiát áldoztak a dolgokra. Hozzájuk képest a kis két napos varrogatásom silány cosplay-paródiának tűnik. De sebaj, mert menők voltunk, és páran még fel is ismertek :D
És most már elmondhatom, hogy van közös képem Cersei Lannisterrel, Daenerys Targaryennel, Lokival (ha nem is a legkedvencebb kiadással, de azért Loki csak-csak Loki), InuYashával és Sangoval (aww, úgy örültem nekik *.* ), és Katniss Everdeennel. Meg egy csomó szabadság szárnyas légiós izével.. uhm nem értek én ehhez, mert velük csak Sookie kedvéért, mivel ő oda van meg vissza az Attack on Titanért. De sebaj.
Ezenfelül még mindig nem dőlt el az őszi con cosplay terve, de nem baj, még addig annyi idő van úgyis.. igen, ezt mondtuk a nyárira is, mégis szerdán kezdtem el varrni a kabátot.
Egyébként most jut eszembe, a forgatásról nem is írtam nagyon, ugye? Mert tizenhetedikén megjelent a klip, amit forgattunk, és nagyon jó lett. Bizony. És ha lenne energiám megkeresni, most linkelném is, de nincs. P!NK So What c. számára készült, aki nagyon akarja még meg is találja, szóval hajrá, kedves Olvasóm!
kedd, július 22, 2014
kedd, július 15, 2014
I am SHERlocked
Milyen érdekes dolog is, hogy a karakter megismerése mennyire befolyásolja az őt megjelenítő színész megítélését, nemde?
Jelen esetben a külső és belső tulajdonságok egymásra gyakorolt igen nagy hatására gondolok.
Hiszen hogyan lehetséges, hogy valaki, aki még csak gyakorlatilag szimpatikus sem volt sokáig, egyszeriben nagyon is tetszetős lesz és tulajdonképpen ki sem tudjuk verni a fejünkből?
Szemléltetem saját példán.
Benedict Cumberbatch.
Egyáltalán nem tanúsítottam egészen eddig gyakorlatilag semmilyen érdeklődést iránta. Csúnya feje van, olyan furi, nem is értem, valakinek hogy tetszhet.
Erre most ugye elkezdtem nézni a Sherlockot. Of course I'm kinda in love with Sherlock. Nyilván. Hogy is lehetne, hogy nem? És amúgy is, ki nem? Ugyan már. Aki látta, az mind imádja, vagy valami gond lehet vele, ha nem. (Az most vajmi keveset számít, hogy mennyire shippelem a Johnlockot az első pillanattól kezdve.. :D )
És hirtelen, varázsütésre a drága Benedict mintha megszépült volna. Észrevettem, hogy nem is olyan vészes. Sőt, a szemeiért például kifejezetten oda vagyok. Cukin mosolyog, és egyenesen gyönyörű, amint Johnra néz.
Sookie-val megkonzultáltam felfedezésemet, és kiderült, hogy ez valószínűleg a normál emberek normál világában is valahogy így van. Ha megismersz valakit, aki nem kifejezetten szép, vagy akár határozottan csúnya, de jóban leszel vele, idővel meglátod a pozitívumait. Észreveszed, hogy milyen szép a mosolya, meg ilyenek. A barátait, akik kedvesek neki, az ember hajlamos ha nem is szebbnek látni, mint a többi ember, de szebbnek, mint ahogy régen látta.
Azt hiszem, ez eddig azért nem tűnt fel, mert nincsenek barátaim.
(És ezzel teljesen boldog vagyok, megjegyzem, habár nem ide tartozik. Amikor elkezd hiányozni, hogy emberekkel beszéljek, meg ilyenek, majd elkezdek aggódni is az ép eszem miatt. Azonban azt hiszem, amíg jól érzem magam azzal, hogy max két emberrel tartok csak kapcsolatot gyakorlatilag - igen, ez Sookie és S. Bár ritkán érintkezem, persze csak facebookon keresztül, B.F.S. Kisasszonnyal és Angellel, de ezek tényleg ritkák - addig nincs gond.
Sookie erre az okfejtésre csak annyit mondott, 'nem mondom, hogy nem vagy fura'. "Nem mondom, hogy a fáid meghaltak. De attól tartok, már nem élnek" mondta vala a nagyszerű Jane Austen, nagyon helyesen, és teljesen igaza volt.)
Egyébként, kedves olvasóm, meg kell jegyeznem, nagyon nehéz úgy írni egy kihívásra készülő HP-fandomos ficet, hogy közben fullon tele van a fejed Johnlock-kal.. :D
Jelen esetben a külső és belső tulajdonságok egymásra gyakorolt igen nagy hatására gondolok.
Hiszen hogyan lehetséges, hogy valaki, aki még csak gyakorlatilag szimpatikus sem volt sokáig, egyszeriben nagyon is tetszetős lesz és tulajdonképpen ki sem tudjuk verni a fejünkből?
Szemléltetem saját példán.
Benedict Cumberbatch.
Egyáltalán nem tanúsítottam egészen eddig gyakorlatilag semmilyen érdeklődést iránta. Csúnya feje van, olyan furi, nem is értem, valakinek hogy tetszhet.
Erre most ugye elkezdtem nézni a Sherlockot. Of course I'm kinda in love with Sherlock. Nyilván. Hogy is lehetne, hogy nem? És amúgy is, ki nem? Ugyan már. Aki látta, az mind imádja, vagy valami gond lehet vele, ha nem. (Az most vajmi keveset számít, hogy mennyire shippelem a Johnlockot az első pillanattól kezdve.. :D )
És hirtelen, varázsütésre a drága Benedict mintha megszépült volna. Észrevettem, hogy nem is olyan vészes. Sőt, a szemeiért például kifejezetten oda vagyok. Cukin mosolyog, és egyenesen gyönyörű, amint Johnra néz.
Sookie-val megkonzultáltam felfedezésemet, és kiderült, hogy ez valószínűleg a normál emberek normál világában is valahogy így van. Ha megismersz valakit, aki nem kifejezetten szép, vagy akár határozottan csúnya, de jóban leszel vele, idővel meglátod a pozitívumait. Észreveszed, hogy milyen szép a mosolya, meg ilyenek. A barátait, akik kedvesek neki, az ember hajlamos ha nem is szebbnek látni, mint a többi ember, de szebbnek, mint ahogy régen látta.
Azt hiszem, ez eddig azért nem tűnt fel, mert nincsenek barátaim.
(És ezzel teljesen boldog vagyok, megjegyzem, habár nem ide tartozik. Amikor elkezd hiányozni, hogy emberekkel beszéljek, meg ilyenek, majd elkezdek aggódni is az ép eszem miatt. Azonban azt hiszem, amíg jól érzem magam azzal, hogy max két emberrel tartok csak kapcsolatot gyakorlatilag - igen, ez Sookie és S. Bár ritkán érintkezem, persze csak facebookon keresztül, B.F.S. Kisasszonnyal és Angellel, de ezek tényleg ritkák - addig nincs gond.
Sookie erre az okfejtésre csak annyit mondott, 'nem mondom, hogy nem vagy fura'. "Nem mondom, hogy a fáid meghaltak. De attól tartok, már nem élnek" mondta vala a nagyszerű Jane Austen, nagyon helyesen, és teljesen igaza volt.)
Egyébként, kedves olvasóm, meg kell jegyeznem, nagyon nehéz úgy írni egy kihívásra készülő HP-fandomos ficet, hogy közben fullon tele van a fejed Johnlock-kal.. :D
(Megjegyzem, imádom Irene Adlert. Ő az új példaképem.)
hétfő, július 14, 2014
hétfő, július 07, 2014
Handholding
Kézfogás.
Mert jelent valamit, akár akarjuk, akár nem.
A kézfogás egy ígéret, egy alku. Összeköt két embert. Mert ha megfogod valaki kezét, azzal közlöd vele, hogy hozzá tartozol. Ha valaki a kezed kéri, és te odaadod, azzal vállalod, hogy összetartoztok, hogy te is úgy gondolod.
Ugyanakkor néha fel sem fogjuk ennek a súlyát. Mert elvégre csak egy egyszerű mozzanat, egy szimpla kis gesztus. Pedig ennél jóval több. Idegen ember kezét nem fogjuk meg, ahogy olyasvalakiét sem, akit nem kedvelünk. Mert miért is tennénk? Az embert, akinek a kezét fogjuk, nyilván kedveljük, különben nem esne jól hozzáérni.
És ha csak úgy felelőtlenül bárki kezét megfogjuk, könnyen elveszti a lényegét a dolog.
De például honnan tudhatjuk, hogy két ember miért fogja egymás kezét? Hiszen azért be kell látnunk, lehet egy pár oka. Mondjuk, hogy olyan részegek, hogy ha nem kapaszkodnának egymásba, elesnének. Vagy az egyik vezeti a másikat valahova. Esetleg nagy a tömeg és nem akarnak elszakadni. Vagy félnek valamitől és egy kézfogásból próbálnak erőt meríteni. Ez az egyik legalapvetőbb emberi kontaktus, az érintés. Annyiféle okból történhet. Persze leggyakrabban a párok fogják meg egymás kezét.
És el is érkeztünk egy érdekes kérdéshez, miszerint mégis honnan lehet megállapítani két lányról, akik kéz a kézben sétálnak, hogy akkor ők most barátnők vagy barátnők? (Megjegyzem, hasonló probléma annak az eldöntése, hogy valaki hüvelykujján miért van gyűrű.)
És kedves Olvasóm, voltál már úgy, hogy valakivel sétáltál, és nagyjából ötpercenként azon kaptad magad, hogy meg akarod fogni az illető kezét?
Mert jelent valamit, akár akarjuk, akár nem.
A kézfogás egy ígéret, egy alku. Összeköt két embert. Mert ha megfogod valaki kezét, azzal közlöd vele, hogy hozzá tartozol. Ha valaki a kezed kéri, és te odaadod, azzal vállalod, hogy összetartoztok, hogy te is úgy gondolod.
Ugyanakkor néha fel sem fogjuk ennek a súlyát. Mert elvégre csak egy egyszerű mozzanat, egy szimpla kis gesztus. Pedig ennél jóval több. Idegen ember kezét nem fogjuk meg, ahogy olyasvalakiét sem, akit nem kedvelünk. Mert miért is tennénk? Az embert, akinek a kezét fogjuk, nyilván kedveljük, különben nem esne jól hozzáérni.
És ha csak úgy felelőtlenül bárki kezét megfogjuk, könnyen elveszti a lényegét a dolog.
De például honnan tudhatjuk, hogy két ember miért fogja egymás kezét? Hiszen azért be kell látnunk, lehet egy pár oka. Mondjuk, hogy olyan részegek, hogy ha nem kapaszkodnának egymásba, elesnének. Vagy az egyik vezeti a másikat valahova. Esetleg nagy a tömeg és nem akarnak elszakadni. Vagy félnek valamitől és egy kézfogásból próbálnak erőt meríteni. Ez az egyik legalapvetőbb emberi kontaktus, az érintés. Annyiféle okból történhet. Persze leggyakrabban a párok fogják meg egymás kezét.
És el is érkeztünk egy érdekes kérdéshez, miszerint mégis honnan lehet megállapítani két lányról, akik kéz a kézben sétálnak, hogy akkor ők most barátnők vagy barátnők? (Megjegyzem, hasonló probléma annak az eldöntése, hogy valaki hüvelykujján miért van gyűrű.)
És kedves Olvasóm, voltál már úgy, hogy valakivel sétáltál, és nagyjából ötpercenként azon kaptad magad, hogy meg akarod fogni az illető kezét?
csütörtök, július 03, 2014
The Art Of Suicide
Whisky és Emile Autumn mellett az életen töprengve akasztott lányt rajzolva.
Budapest Pride-ra csak támogatóként járva?
Értelmét vesztve éltem s halálom
Ha őt mással látom.
Miért megy el valaki egy melegfelvonulásra? Csak támogatni a melegházasság magasztos ügyét? Nem hiszem. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem.
Csak tudod, kedves Olvasóm, amikor a crush-od nyíltan közli, hogy a támogatáson kívül semmi érdekeltsége nem fűződik a Pride-hoz, akkor néha összetörik a világod. És párnába sikítasz, összegörnyedsz, képtelen vagy mozdulni, zokogsz, még ha könny nélkül is, és úgy érzed, nem, ezt nem tudod elviselni. Már nem csak a kezed kezd remegni, de fázol a harminc fokban, reszketsz, mint a nyárfalevél és képtelen vagy normálisan gondolkodni.
És itt jön a képbe a whisky. Mert ezt találod, és mert jól hangzik. Bizony, néha megesik, hogy ilyen kicsinyes az ember. De hát ilyenkor pont nem érdekel senkit. Remeg a kezed, de reméled, majd az alkoholtól jobb lesz. Öntudatlanra innád magad, csak hogy véget érjen egy kis időre ez a rémálom, de nem mered, mert azért mégiscsak emberek között kell lenned. Akik természetesen semmit sem tudnak a viselt dolgaidról. És jobban is leszel tőle - egy ideig. Aztán valószínűleg újult erővel fog rád törni ez az elveszettség és reményvesztettség és azt kívánod, bár egyedül lehetnél, hogy senki ne lássa, amint zihálva szakad apró darabjaira a lelked.
Budapest Pride-ra csak támogatóként járva?
Értelmét vesztve éltem s halálom
Ha őt mással látom.
Miért megy el valaki egy melegfelvonulásra? Csak támogatni a melegházasság magasztos ügyét? Nem hiszem. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem.
Csak tudod, kedves Olvasóm, amikor a crush-od nyíltan közli, hogy a támogatáson kívül semmi érdekeltsége nem fűződik a Pride-hoz, akkor néha összetörik a világod. És párnába sikítasz, összegörnyedsz, képtelen vagy mozdulni, zokogsz, még ha könny nélkül is, és úgy érzed, nem, ezt nem tudod elviselni. Már nem csak a kezed kezd remegni, de fázol a harminc fokban, reszketsz, mint a nyárfalevél és képtelen vagy normálisan gondolkodni.
És itt jön a képbe a whisky. Mert ezt találod, és mert jól hangzik. Bizony, néha megesik, hogy ilyen kicsinyes az ember. De hát ilyenkor pont nem érdekel senkit. Remeg a kezed, de reméled, majd az alkoholtól jobb lesz. Öntudatlanra innád magad, csak hogy véget érjen egy kis időre ez a rémálom, de nem mered, mert azért mégiscsak emberek között kell lenned. Akik természetesen semmit sem tudnak a viselt dolgaidról. És jobban is leszel tőle - egy ideig. Aztán valószínűleg újult erővel fog rád törni ez az elveszettség és reményvesztettség és azt kívánod, bár egyedül lehetnél, hogy senki ne lássa, amint zihálva szakad apró darabjaira a lelked.
kedd, július 01, 2014
Nyáreste
Egy éj kint a teraszon. Szúnyogok, gyertyák, nyáresti levegő és alkohol. Mi más is kellhetne még a boldogsághoz?
Magányra vágyva nem is gondolná az ember, mennyire hiányozhat valaki.
S hogyan is képzeled el? Együtt isztok majd, mint a bohém költők? Hogy aztán akadozó nyelvvel vallj szerelmet és ne érdekeljen a holnap és csak a most számítson, csak te meg ő, csak az, hogy szereted s hogy ő talán túl részeg ahhoz, hogy visszautasítson? De akkor hogy csókolnád meg? Hogyan mondhatsz valakinek titkot, aki annyit ivott, hogy valószínűleg nem is fog emlékezni rád holnap? Azazhogy emlékezni fog rád, csak arra nem, amit mondtál és tettél. És így megint értelmét veszti az egész, s egy körbeforgó vanitatum vanitasszá válik mígnem a lánc körbeér és bezárul és te megint ott állsz üres kézzel, hogy szerelmet kérj és ne kapj talán semmit.
És hová lesznek a mámor esték? Amikor csak az kattog a lelkedben, hogy ő írt, vele beszélgetsz pár szót és egyszerűen nem tudsz másra gondolni, dekoncentrált vagy, mintha nem is lennél önmagad és a nyáreste oly tökéletes a boldogsághoz és a szenvedéshez, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen mi lehetne pazarabb, mint amikor a nappali forróságot felváltja az éj hűvöse, csillagok ragyogják be a találóan éjkék színű eget? Mert ilyenkor nyáron az ég is más színű, a csillagok is más fényűek és a levegőben ott van mindennek az illata, amit valaha akartál és ami sosem lett a tiéd.
És ha lehunyom a szemem, látom a hajad csillanását a délelőtti napfényben, látom a szemed zöldjének árnyalataiban rejlő mintázatokat és érzem a bőrömön egy hajtincsed cirógatását, ahogy arcomba fújja egy kósza szél.
És én borért nyúlok, émelyítő cidert keresek, vagy csak tisztán húzom le a whiskyt.
Egyedül a sötétben ugyan kit zavarna? A gyertya kialszik és én bódult álmomban kérem az isteneket, hogy veled álmodhassak, csupa jót és szépet, hogy velem vagy, hogy mellettem vagy, hogy szeretsz és... igazából teljesen mindegy. Ha csak egy pillanatra is megjelensz, reggelente már mosolyogva ébredek.
Ó, milyen csöpögős is ez a duma, nemde, kedves Olvasóm?
Igazság szerint nekem is nagyon új és furcsa, hogy csak így, egyszerűen és - részemről legalábbis - fenntartások nélkül vagyok pillanatnyilag ilyesféle helyzetben. But of course, I'm suffering. Just not so much.
És azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember saját magától szenved-e vagy a körülményektől. Ha magaddal elrendezed, és csak a körülmények a rémesek, az már annyira nem is tűnik vészesnek. Sokkal reménykedőbb az olyan ember, aki tudja, mit akar.
Magányra vágyva nem is gondolná az ember, mennyire hiányozhat valaki.
S hogyan is képzeled el? Együtt isztok majd, mint a bohém költők? Hogy aztán akadozó nyelvvel vallj szerelmet és ne érdekeljen a holnap és csak a most számítson, csak te meg ő, csak az, hogy szereted s hogy ő talán túl részeg ahhoz, hogy visszautasítson? De akkor hogy csókolnád meg? Hogyan mondhatsz valakinek titkot, aki annyit ivott, hogy valószínűleg nem is fog emlékezni rád holnap? Azazhogy emlékezni fog rád, csak arra nem, amit mondtál és tettél. És így megint értelmét veszti az egész, s egy körbeforgó vanitatum vanitasszá válik mígnem a lánc körbeér és bezárul és te megint ott állsz üres kézzel, hogy szerelmet kérj és ne kapj talán semmit.
És hová lesznek a mámor esték? Amikor csak az kattog a lelkedben, hogy ő írt, vele beszélgetsz pár szót és egyszerűen nem tudsz másra gondolni, dekoncentrált vagy, mintha nem is lennél önmagad és a nyáreste oly tökéletes a boldogsághoz és a szenvedéshez, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen mi lehetne pazarabb, mint amikor a nappali forróságot felváltja az éj hűvöse, csillagok ragyogják be a találóan éjkék színű eget? Mert ilyenkor nyáron az ég is más színű, a csillagok is más fényűek és a levegőben ott van mindennek az illata, amit valaha akartál és ami sosem lett a tiéd.
És ha lehunyom a szemem, látom a hajad csillanását a délelőtti napfényben, látom a szemed zöldjének árnyalataiban rejlő mintázatokat és érzem a bőrömön egy hajtincsed cirógatását, ahogy arcomba fújja egy kósza szél.
És én borért nyúlok, émelyítő cidert keresek, vagy csak tisztán húzom le a whiskyt.
Egyedül a sötétben ugyan kit zavarna? A gyertya kialszik és én bódult álmomban kérem az isteneket, hogy veled álmodhassak, csupa jót és szépet, hogy velem vagy, hogy mellettem vagy, hogy szeretsz és... igazából teljesen mindegy. Ha csak egy pillanatra is megjelensz, reggelente már mosolyogva ébredek.
Ó, milyen csöpögős is ez a duma, nemde, kedves Olvasóm?
Igazság szerint nekem is nagyon új és furcsa, hogy csak így, egyszerűen és - részemről legalábbis - fenntartások nélkül vagyok pillanatnyilag ilyesféle helyzetben. But of course, I'm suffering. Just not so much.
És azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember saját magától szenved-e vagy a körülményektől. Ha magaddal elrendezed, és csak a körülmények a rémesek, az már annyira nem is tűnik vészesnek. Sokkal reménykedőbb az olyan ember, aki tudja, mit akar.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)