szerda, december 23, 2015

Reflexek

Milyen szomorú is ez, hogy az első védelmi reakciónk önmagunk lehordása. Mennyi nevelés és szoktatás kellett hozzá, hogy ha megtámadnak, ne az legyen az első, hogy visszatámadunk, hanem hogy felkínáljuk és megalázzuk magunkat. Hogy a "Hogy tehetted ezt?" - féle szemrehányásokra ne keressünk kibúvókat és mentségeket, ne próbáljuk megmagyarázni, ne halásszunk kifogásokat. Főleg akkor, ha elfogadható indokunk is van. Hanem egyszerűen reflexből elkezdjük sorolni, hogy igen, igaz, szar ember vagyok, elbasztam, teljesen jogos a lehordás mert semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és semmi értelme az életemnek, több kárt csinálok mint hasznot.
Mert az elején, zsenge ifjúságunkban a világért sem ismertük volna el, hogy mi hibáztunk. De meddig kellett szenvednünk, hogy akkor is a mi hibásságunkat hangoztassuk, amikor tényleg semmi rosszat nem tettünk?
Átbillentett minket a nevelés az egyik végletből a másikba, holott az egyik épp olyan rossz, mint a másik. Beláttuk, hogy mi is hibázhatunk, de megtörték a büszkeségünket és talán már nem is maradt belőle, ami meg igen, azt sokkalta hangsúlyosabban mutatjuk ki, és a legkisebb dolgokba is olyan büszkeséget helyezünk, ami mindenek felett való.


szombat, december 19, 2015

Nevén nevezni



Valahogy ezek a mai emberek másmilyenek.
Mi szeretünk mindent a nevén nevezni, nem szépíteni a dolgokat elmismásolt becenevekkel, nem köríteni misztériumokat köréjük, mintha az aranyhal elrepült volna egy szebb tengerbe élni (az aranyhal édesvízi), a kiskutyákat a róka vitte volna el (pedig a nagypapa csapta őket agyon egy lapáttal mert apu volt olyan faszkalap, hogy habár tudta milyen vesztük lesz a kölyköknek, mégis hagyta a kutyákat, hadd tegyék ami jólesik), és mintha anyu azért állt volna fél órát a zuhany alatt mert szereti az új habfürdő illatát (és nem kisírta a szemét). Nem mondjuk, hogy csak épp elfeküdtük a derekunkat és azért görnyedünk össze, hanem kijelentjük hogy menstruálunk (nem menzi meg havibaj), egyszerűen, tisztán, ahogy valójában is van.
Talán már csak túl fáradtak vagyunk a cicomához. Talán már senkit nem érdekel, hogy ne beszéljen csúnyán, és talán már elegünk van a ki nem mondott dolgokból.
Valahogy szeretünk mindent a nevén nevezni. 


kedd, október 13, 2015

Boldog vagy?

"All sad people like poetry. Happy people like songs."

Mondta volt Miss Vanessa Yves a Penny Dreadful c. sorozatban, és meglehetősen igaza van. Azt hiszem, vannak emberek, akik boldogságra születtek és vidámságra és arra, hogy alapvetően vígan éljék le az életüket. És vannak emberek, akikben mindig ott bújkál egy alapvető szomorúság, egy megfoghatatlan melankólia, ami akkor is ott marad mint lelkük tisztes tartozéka, ha éppen (pillanatnyilag vagy huzamosabb ideig) boldogok. És ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek képtelenek boldogok lenni, mert nagyon is képesek rá. Egyszerűen csak a lelkük természetébe a szomorúság is beletartozik, és ezt nem lehet onnan semmivel sem kiirtani vagy eltávolítani. De azt gondolom, az ilyen emberek nem is akarják, mert szeretik ezt a sötétséget, szeretik megélni a hullámvölgyeket is. És az ilyen emberek általában költők lesznek, vagy annyira depressziósak, hogy feladják az életet. De ha írni tudnak, csak még jobban örülnek a melankóliának mert art never comes from happiness. 

És van az a fajta szomorúság, amikor nincs konkrét oka, csak egyszerűen sírni lenne kedved és begubózni a takaró alá. 
És van az a fajta szuicidság, amikor nem akarod felvágni az ereidet, hanem egyszerűen csak nem nézel körül, amikor lelépsz az útra, mert annyira nem érdekel. 


Csak néha elfelejtem, hogy én is ilyen vagyok, ilyen kis sötétlelkű poétapalánta, és olyankor egyszerre csak rámszakad mert azt hittem, nyugodtan lehetek boldog és nem számoltam a depresszív hajlamaimmal. (Amik szerencsére már nem kifejezetten szuicidek egyébként.) 

A poéta mindig csak magához mérheti a boldogságát, sosem lesz általánosan és felhőtlenül boldog. 
Szóval ha megkérded, boldog vagyok-e, azt mondom igen. Boldog vagyok, a lehetőségekhez képest. Megijedsz, mert azt hiszed nem vagyok melletted boldog. Pedig de. Nagyonis. Csak van, hogy az ember talán nem boldogságra született. 


kedd, szeptember 15, 2015

Tarot Café

Egyébként meg nemsokára Samhain, vagyis előbb még Mabon, dehát az ember mindig előre gondolkodik főleg ha Halloweenről van szó, nemde? Szóval elő a tökökkel, aggassatok akasztott embert hullazsákban az erkélyre, vessetek kártyát és minden hasonló őszi finomság.
Ilyenkor ugyanis mint tudjuk, elvékonyodik a fátyol a világok közt, könnyebb lesz a kommunikáció a halottakkal és minden egyéb nem evilági lénnyel. Éppen ezért ez az időszak aránylag veszélyesebb is, legalábbis nem árt az óvatosság. Írjatok, süssetek, egyetek, igyatok a holtakkal és az élőkkel egyaránt.

A kártyákkal pedig csínján, az ember nem mindig akarja tudni a választ a kérdésére, de van, hogy csak nem kell kivetnie, mert magától is teljesen biztos a dolgában.

Ősz eleji leltár

Milyen rég is írtam... bármit is. Elhavazott nyár, Balaton, egyéb tavak meg minden amit nyaranta a víg egyetemista csinálni szokott, amibe persze beletartozik az ivás, nem evés, néha evés, egy kis főzőcske, reggel fájdalmasan tudtára ébredni, hogy nem is volt olyan jó ötlet este részegen ugrálóvárazni, ezen felül ide sorolható még: kiakadni, szerelmesnek lenni, megbocsátani, sírni és nevetni sokat, úszni, agyagozni, veszekedni, utazni, utazni sokat vonatokon, Pesten kószálni a nyári hőségben, tárgyakat felvenni, találkát szervezni, industrialt csináltatni, otthon lenni egyedül, lakodalomra dekorálni és szalagokat vasalni, kontyot hordani, nézni ahogy érik az ágyaspálinka, aggódni kicsit az egyetem miatt és, bármennyire hihetetlennek hangzik is, kicsit várni a szeptember hetedikét.

Most pedig újra itt vagyok, az ifjú kollégista újabb szenvedéseinek mintapéldájaként, elvégre beköltöztem, élek virulok, órára járok - már amikor - és lubickolok az egyetem (de főleg Gödöllő) nyújtotta élvezetekben.

Mert elvégre az egyetemista abban lel örömöt, amiben csak tud, még ha ez oly apró is, mint az előadóban meghúzott flaska, vagy oly nagyszerű, mint a koliszoba zárt ajtaja mögött elkölteni pár órácskát egy lánnyal.

Szóval új év, mármint új félév, új órák és új elhatározások, főképp a napi futásra irányulva, amiket remélhetőleg be is tudok tartani.





És álljon itt ez a remek szám, melyre néhány napja jöttem rá, mennyire csodálatos is. 



(És most megyek, mert az új sorozatom, a Witches of East End ötletet adott, méghozzá egy Ingrid/Freya fic írásához)


szombat, július 25, 2015

Nightwatch

És hajnal fél egykor egy szál bugyiban mosogatni. Az éjjeli tevékenységek olyan különösek. Miért annyira más minden a sötétben? És miért annyira más minden éjjel? Ami a holdvilágnál egyszerű, másnap sosem az. Éjjel még a leghétköznapibb feladat is új értelmet kap valahogy. Kap egyfajta pluszt. Egy kis misztikumot, egy kis különlegességet. Valahogy egészen más lesz a feeling.

Éjjel kettőkor a konyhapulton növénykórtant tanulni. Éjjel kettőkor azon gondolkodni, ez talán így működni fog.


Éjjel nem zavar senki. Mindenki alszik és az ember azt csinálhat, amit csak akar és ahogy csak akar.
Főleg ebben a borzalmas melegben, csak éjjel elviselhető az időjárás, csak ilyenkor nincs túl meleg még a gondolkodáshoz is. Ilyenkor a költő lelke szárnyalhat a narancsszínű Holddal, feloldódhat a nyáréjszaka illataiban és lebeghet a balzsamos levegőben a csillagok alatt.

Mert kimész a kertbe és minden sötét, az orrodig se látsz (a Hold már lebukott a horizont alá), mégis tudod hová lépj, ismered minden négyzetcentiméterét a területnek és mész, megkeresed a kedvenc helyed - a diófa ágai közt vagy egy gyűszűvirág mellett -, leülsz és csak létezel és ámulsz a világ szépségén, a szíved megnyílik a mindenség előtt és te egy leszel az univerzummal, egy a világgal és egy a természettel és egy az istenekkel és mindennel, mindennel ami csak létezik. A szellő fenyő illatát hozza, nedves homok hűvös szagnyomai szállnak és ha még nincs túl késő, a Nap illata épp kigőzölög a földből. A tücskök ciripelnek, a levelek zizegnek, a szomszéd locsolja a kukoricát és pisszeg és sziszeg ahogy a víz a növényekhez ér, megrebben a bokor egy eltévedt rigótól, a zöldben valami kis ragadozó motoszik és messze valahol kiabál egy fácán.





És egy dal, mert most az éjjelről Arctic Monkeys jut eszembe.



szerda, július 22, 2015

The weather is hot, and so are you

Nyár. Meleg van, iszonyatosan meleg és az ember csak ül a besötétített szobában a ventilátor előtt és még gondolkodni is képtelen.

De ha felkelsz ötkor vagy hatkor, még elcsípheted a nyárreggeli hűvöst, amikor kimész az udvarra és még majdnem fázol, még nem veszett el az összes oxigén a levegőből, még minden zöldnek látszik és élőnek, a madarak csivognak, a méhek halkan döngicsélnek a  vadszőlő levelei alatt, teszed a dolgod, locsolod a virágokat, ellátod a jószágokat.

Vagy csak tésztáslevest főznél reggelire de már nincs annyi idő a koliban mert menni kell. 

Aztán délután pocsék koktélt keversz, fürdőruhát veszel a munka után és kiülsz a medence mellé. Homok illat van és még mindig meleg, de már ott a jég a kezedben és a medence vizének ígérete, a nyúló árnyékok és a lassan feltámadó szellő. Általános nyár-feeling és már nem is bánod, hogy meleg van. Elvégre mikor legyen meleg, ha nem nyáron? Főzni is kéne, de kinek van étvágya ilyen időben?
Aztán este lesz és te hálát mondasz az isteneidnek, nem csak azért, mert túléltél egy ilyen kánikula-napot, hanem azért is, mert ajándék ez a nap, ahogy a többi és jó élni mint talán még soha.


hétfő, június 22, 2015

Carved in Stone



Ha valamit megtanultam, az az, hogy semmi sincs kőbe vésve. Minden lehet hajlékony, minden változhat. A legnagyobb szerelem is ellobbanhat seperc alatt és az elutasításból is lehet még kérés.
Illékony minden, az egész élet egy merő változás, minden csak illúzió. A szilárd elveink, az acélnak hitt tényeink egyetlen másodperc alatt repednek meg és törnek ezer darabra, mint azok a kis fújt üvegfigurák, amiket a vásárban veszel és amik kecsesen hajladoznak és a hattyúk vékony szárnyaikat lebegtetik mintha levegőből lennének, nem is szilárd anyagból.
Már maga az élet is milyen törékeny, nemde? Hát hogyan is lehetne bármi szilárd ebben a fátyolvilágban?

És aztán, amikor ülsz a pepita padlón, kezedben az álmaiddal, körülötted a valóságod szilánkjaival, nézed a tenyered felhasadt bőrét és ahogy cseppenként szivárog belőle a vér, és rájössz talán, hogy az nem is vér, csak málnaszörp és sosem volt az ott vér, csak te hitted azt. Vagy a nyári melegben ülsz a kertben a fűben vagy a hintaágyban és üvegpohárból iszogatod a jeges szörpöt, de valahogy nem jön fel a szívószálba és aztán megérzed, hogy nem is málnaillatú hanem fém, és a sűrű alvadt vér nyomot hagy a pohár falán és már érted miért nem tudtad felszívni.

Vajon meddig mehet el az ember ebben? Mennyi az, ami csak illúzió, és mennyi marad meg nekünk tényleg?
A dolgok, amiket sosem gondoltál, hogy képes lennél megtenni és aztán mégis ott állsz egyedül a koliszoba közepén és a csuklódból ömlik a vér és eszedbe jut, mennyire biztos voltál benne, hogy ilyet sosem tennél, de mégsem érzel mást, csak egy kis megkönnyebbülést, ahogy a fizikai fájdalom, ami még csak nem is fáj annyira mint kéne, eltereli a figyelmedet arról, hogy a lelked éppen darabjaira hullik.
És ha kis dolgokban képes vagy meghazudtolni a saját sziklaszilárdnak hitt elveidet, akkor nagyobbakban miért ne lennél? Mi akadályoz meg, hogy felgyújts valakit, hogy ölj, hogy megízleld valaki más vérét is? Hogy a konyhakést a szomszéd hasának puha húsába mártsd?

Hol van a határ? Hol vannak a korlátok?


vasárnap, június 07, 2015

Gödöllői reggelek

Nyári reggelek, mikor még nem tűz be a Nap a teraszra, mikor még pont jó az idő, minden szép és jó, látom a dombokat és látom a várost, látom az autókat a völgy túloldalán és érzem ahogy a szellő belekap a hajamba, érzem a reggel illatát (igen, itt reggel van nagyjából délig, egészen amíg fel nem forrósodik minden annyira, hogy elvesszen az összes levegő a szobában és be kelljen húzni a függönyt a Nap miatt), érzem a nyár illatát, ezt a meleg, kissé párás és nedves, reggeli árnyék-illatot, érzem a szemközti szobából a tanulás illatát, a lapokat amin a kidolgozott tételek vannak és az enyhe szenvedést, de érzem a tegnapi (elvégre szombat este volt) buli halovány illatmaradékait is, egy csipet bor, két sörösdoboz meg pár szem popcorn a meccsről, érzem a holnapi vizsgákat, a fehér blúzokat és fekete szoknyákat, ahogy az ember küzd a kettesért, vagy nevetve és cseverészve szerzi meg az ötöst. De mindenekelőtt ez az illat friss és boldog, zöld a levelektől és kék az árnyéktól és sárga is kicsit a nyártól, és én csak állok a teraszon, alig felöltözve és az egész bőrömön érzem ezt a levegőt, hagyom hogy átjárjon és feloldódom benne.
És az jut eszembe, mennyire szeretek itt lenni.

És holnap majd korábban kelek és hajat mosok, és vizes hajjal megyek vizsgázni, összefogom egy rendezett kis copfba és hagyom, hogy eláztassa a blúzom hátát.


Shakespeare and the witchcraft

Ah well, kedves Olvasóm. Időközben rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyire vagy képben az életem alakulásának tekintetében, ezért arra gondoltam, írok egy kis jelentést, hátha valaki kíváncsi, mi lett a szereplőkkel kicsiny kis blogszínházam díszletei közt. Merthát, tudod ilyen az élet, egyesek elkallódnak és újak lépnek a helyükbe, néhányan örökre megmaradnak és ezek közül valakik csak emlékként és valakik valójában, némelyek űrt hagynak, és mások meg csak megkönnyebbülést. Mert színház az egész világ s színész benne minden férfi és nő. Na de kit is érdekelnek a férfiak? Téged lehet, kedves Olvasóm, de a színdarabunk tekintetében sajnos csekély jelentőséggel bírnak.

És vajon ki lehet-e metszeni csak úgy valakit az életünkből? Szikével pontosan az illesztési vonalak mentén bevágni, felfogni a kiserkenő vért és cickafarkat tenni a sebre, hogy összehúzza azt, és végül még heg se maradjon? Mert sajnos néha ezt kell tenni, és bármennyire is tudjuk, hogy a másiknak fájni fog, mégis meg kell tennünk, mielőtt még inkább késő lenne. Szóval igen, szerintem ez lehetséges. És ezért nem is esik több szó S-ről, már vagy március óta.

Gondolom, akkor most már azt is tudni szeretnéd, hogy ha nem hozzá, akkor vajon kihez írok azóta. Természetesen, ezt nem árulom el. Nem is fontos, hiszen úgysem ismered, nemde, kedves Olvasóm? Mert  "Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.", ugyebár.

Végezetül pedig egy triskele  


vasárnap, május 31, 2015

You know, it's kinda weird when a writer is in love



Minden amit írok, himnusz neked, hozzád, rólad. Még a zh-kba is belemászol és vagy, és a betűim amiket olyan szépen cirádázok, mind hozzád hajolnak és feléd igyekeznek, neked akarják mondani a szavakat és rímeket kreálni, rímeket szavakból és rímeket tettekből és rímelő mintákat a bőrön, a kulcscsontjaid páros rímjét és a bordakosarad bokorrímjét harsogják és éneklik mint valami tavaszi pogány ünnepen. 






szombat, május 16, 2015

Sense and sensibility



Tinta ez, mély és fekete tinta. Én fuldoklom tőle, mégis a tüdőmbe szívom és élvezem minden percét, mert ez a dolgom. De ha adok belőle, ha üvegcsékbe csepegtetem és elhalmozlak apró kis tintásüvegekkel, akkor lesz hova raknod? Nem, mert neked másod van, ami elfullaszt. És ha adok tintát, az neked sok lesz és egy idő után vergődve kapkodsz levegőért, mert te nem tudod úgy oxigénné formálni ezt a sűrű fekete tintát, mint én. Ezzel nincs semmi baj. Nekem viszont a legnagyobb kincsem ez a tinta, és ilyetén mást már nem tudok adni. 
Mert neked illataid vannak és a tinta túl sűrű és ha a tüdődbe szívod eltölti a kis hörgőcskéket és elzárja az illataid útját. De az üvegcsékből szépen kiszagolhatod a tinta illatát és élvezheted anélkül hogy meginnád. Mert te más vagy mint én. 
                       
És ha megismered a tinta összes összetevőjét, meglesz az eszenciája és már nem tud újat mutatni, a tintával együtt kiismered az összes jelet és rajzot, amit valaha lehet vele írni és akkor mi marad?

hétfő, április 20, 2015

...... avagy az optimizmus

Munka van, az ember dolgozik amint tud és képes.

Persze eltérő, hogy ki mit nevez munkának, elvégre minden relatív és szubjektív és néha már az is épp elég megterhelő munkának számít, hogy az ember egyáltalán életben tartsa magát. Vannak jó munkák és kevésbé jók, érdekesek, izgalmasak, unalmasak, monoton munkák, van, ami feldob és felpörget és van amelyik elálmosít és elveszi az életkedvet. De mindegyiket meg kell csinálni, ebben nem különböznek.

És talán nem is a munka, hanem annak körülményei a döntőek. Merthát mennyivel könnyebb vidám szívvel napsütésben virágot ültetni, mint mondjuk viharos szélben és csepegő esőben, amikor az ember még a zuhogás előtt végezni akar? Milyen jó is kritikát írni a délutáni melegben, amikor a koliablak is nyitva van, és áramlik a tavaszi levegő mindenfelé az életerővel együtt  és minden olyan könnyű és napos, mint mondjuk este tizenegykor tenni ugyanezt, fájó szemekkel, álmosan, a reggeli előadás gondolatával a fülem mögött. Dehát az ember megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a helyzetekből, nem igaz?

És végül is, mi marad? Műveljük kertjeinket.

csütörtök, április 09, 2015

Sunshine

És az ilyen napokon, mint ez, jó csak létezni, csak úgy élni, sodródni a lágy szellővel és mosolyogni a világra fel. Érezni a tavasz zöld illatát a napsugárban és az árnyékok hűvös nyugalmát, az éledő fákat, a madarak dalait, érezni mindennek az illatát amit az elkövetkező hónapok tartogathatnak, ígéretek illatát és csalódásokét, haj-illatot és harapásokat, a jegyzetek újpapír-illatát és a vizsgareggel áttetsző, mégis szúrós szagát.
És most mégis könnyű, most csak a napsütés van, a megírt zh megnyugvása, egy fanfiction buta kis örömei és az élet maga.

A hajamat felkötöm két oldalra és magassarkú vörös csizmát veszek, ezer éve először. Mert most nem érdekel, ha hülyén néz ki ahogy abban kaptatok fel a dombra, fel akarom venni és kész. Még nyakörvet sem kötök - jó ez most így. Körmeim lereszelve, aranyos kis kerek formára, pinkespiros lakkal. Még az abroncsom is otthon maradt - jó lesz ma a fekete farmer.

És Adyt olvasok és verseket, mert mi is illene jobban a tavaszi napsütéshez, mint a versek?


És az ilyen napokon érzem a verseimet, a lélektöredékeimet, és hogy nyomot hagyok a világban. Nyomot hagyok nyakakon, hátakon, lelkekben és szívekben. De papíron is, mindenféle felületen ahová kivetítem a gondolataimat. És érzem, hogy tudni fognak rólam.




péntek, április 03, 2015

Boszorkányos ki-mit-tud

És én nem tudom, mit írhatnék és hova, nem tudom, ki olvas és ki nem, és úgy egyáltalán nem tudok semmit. Vagyis de - valamit tudok.


Tudom, hogy ebben az üvegcsében a személyre szabott bájitalom van, scotch amarettóval.
Tudom,. hogy Perszephonénak égettem gránátalmát mert tavasz van.
Tudom, hogy tavasz van, március utolsó napja óta egyébként.
Tudom, hogy tanulnom kellene, ehelyett reggel 11 óta iszok.
Tudom, hogy ilyen hosszút még soha nem vágtam.
Tudom, hogy van egy csomó lélekdarabom ami publikálásra vár, de azt is tudom, hogy nem fogom megosztani mert az senkinek sem lenne jó.
Tudom, hogy a spejzba krumpliért indultam aztán mégis a térdeimhez szorított fejjel, összegömbölyödve találtam magam a földre kuporodva, a karjaim pedig a halántékomra kulcsolódtak, hogy szét ne essek.

Tudom, hogy mit jelentett a Halál a kártyán.





 De hogy bárki más mit tud, arról fogalmam sincs.


szombat, március 14, 2015

Amikor. ......... akkor?

És amikor minden elveszik és már semminek sincs értelme, nem válaszolsz és nem kérdezel és nem akarsz ebben a világban élni és nem akarod ezt az életet és ellököd még azokat is akik szeretnek azt a pár embert sőt főleg azokat akik a legjobban szeretnek és egyszerűen csak nincs energiád a felesleges köröket futni bár igazából a nem feleslegesekhez sincs már erőd és csak létezel bámulsz magad elé és még csak azt sem érted mi bajod egyszerűen csak nem te ezt nem akarod és te nem ezt akarod és még ha képes is lennél kilépni ebből az állapotból nem akarnál mert annak sem látod értelmét.
Amikor ezerszer akarod felhívni csak hogy halld a hangját de sosem teszed mert nincs mit mondanod és soha többé meg sem akarsz szólalni mert minek pedig ha nem szólsz semmit választ sem kaphatsz soha. Ezért inkább csendben maradsz és nem csinálsz semmit.
És amúgy sem akarsz beszélni senkivel. Be akarsz zárkózni, kikapcsolni az internetet, mindenkitől elszigetelődni a szobádban és nem csinálni semmit csak feküdni az ágyon néha kinyúlva néha összegömbölyödve, gondolkozni azon is hogy érdemes-e gondolatokat pazarolni erre az elvesztegetett életre erre a felesleges körre.

szerda, február 25, 2015

"Megértem a halálra"



Az ember talán néha megérik a halálra. Néha eljutsz arra a pontra amikor annyira életképtelen vagy, hogy fel sem akarsz kelni és egyszerűen fizikailag képtelen vagy bármi hasznosat csinálni, mint például a teregetés. Egyszerűen eljött az ideje, ahogy a gyümölcsnek is eljön az idő, amikor megérik és lehullik.
Ugyanakkor ha ezeken túllendülsz, akkor már túl vagy egy majdnem-meghaláson, és ez azért nagy szó. Nem mindenki éli túl az ilyeneket, tudod? Mert van hogy az ember nem lát tovább, nem látja a majdnem-et a meghalás mellett. Néha minden olyan sötét vagy épp túl világos és túl egyértelmű vagy teljesen értelmetlen és te nem tudsz magaddal mit kezdeni, egyszerűen csak kiszállnál mert tényleg nem tudsz magaddal mit kezdeni.
Nem tudom, ki mikor érik meg a halálra. Talán köze van hozzá annak is, ahogyan az életünk során változik a felfogásunk. Nem mindig a cselekvésképtelenség vagy a haszontalanság miatt érünk meg rá. Néha egyszerűen csak megtörténik, csak megállsz egyik nap, és érzed, hogy akár meg is halhatnál. Ez ennyire egyszerű. Egyszerű, mint a halál. Egyik pillanatban még élsz, aztán már nem is lélegzel és vége van.
Sőt, olyan is van, hogy olyan nagyon tökéletes minden, hogy egyrészt képes lennél belehalni a boldogságba, másrészt úgy érzed, ha most halnál meg, az pont jó is lenne, mert boldogan halnál meg. És ki ne szeretne boldogan meghalni?

hétfő, február 16, 2015

Vonat.

Csak zakatol a vonat és te többé nem tudod, merre tartasz, hogy előre vagy hátra a sínek mentén, csak belerázódsz ebbe a monoton, megnyugtató örökkévalóságba. A sínek fémje csillogva fut és omlik és folyik, ahogy kinézel az ablakon, követnek, melletted szaladnak és lehagynak, és belekáprázik a szemed.
Az őszi meleg Nap süti a suhanó tájat, néha látsz egy tavat, lovakat vagy egyetlen fát, esetleg ritkán egy mezőt, de az egész olyan képtelen egymásutániságban olvad össze, hogy egyszerűen csak bámulsz ki az ablakon és nézed az összefolyt tájat.

És aztán beértek a városba. Autók mindenfelé, életek, amelyek talán tartanak valahová, mint a te vonatod, talán pedig kisiklottak és berozsdásodtak, mint a nem használt sínpárok a pályaudvaron.