hétfő, február 16, 2015

Vonat.

Csak zakatol a vonat és te többé nem tudod, merre tartasz, hogy előre vagy hátra a sínek mentén, csak belerázódsz ebbe a monoton, megnyugtató örökkévalóságba. A sínek fémje csillogva fut és omlik és folyik, ahogy kinézel az ablakon, követnek, melletted szaladnak és lehagynak, és belekáprázik a szemed.
Az őszi meleg Nap süti a suhanó tájat, néha látsz egy tavat, lovakat vagy egyetlen fát, esetleg ritkán egy mezőt, de az egész olyan képtelen egymásutániságban olvad össze, hogy egyszerűen csak bámulsz ki az ablakon és nézed az összefolyt tájat.

És aztán beértek a városba. Autók mindenfelé, életek, amelyek talán tartanak valahová, mint a te vonatod, talán pedig kisiklottak és berozsdásodtak, mint a nem használt sínpárok a pályaudvaron.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése