szerda, június 21, 2017

Szabad-e vagy?

Szabad-e vagy?

Ó, mily régen is írtam ide, de az utóbbi heteimben folyton újra újra feltűnik ez a mondat, mindig visszatér hozzám, be-bekúszik az elmémbe és ott visszhangzik napokon át.

És elsőre azt mondanánk, hogy igen, miért is ne lennék szabad? Elvégre nem csuknak rácsok közé, nem mondják meg mit tehetek, az időmmel én rendelkezem, a tetteim felett szintén rendelkezem, lehetnek elveim, nézeteim, gondolataim.

De mi a szabadság? Ennyi volna? Hogy élhetek többé-kevésbé úgy, ahogy akarok?
És egyáltalán: élhetek én úgy, ahogy én akarok?

Természetesen nem. Tizennyolc éves koromig kötelező az iskola, utána már csak ajánlott, de tanulok, hogy legyen valami, amihez értek, valami, amiből eltarthatom magam és jobb esetben a családomat.
Na de, és már itt az első probléma, ugyanis mi a teendő, ha az én családomat nem ismerik el törvényes családként? Mi van, ha mondjuk örökbe szeretnék fogadni egy gyereket, de nem lehetek én is és a párom is egyszerre a gyámja a gyereknek? Mi van, ha össze szeretném kötni a világomat életem szerelmével, de nem tehetem, egyszerűen azért, mert nem törvényes? Mármint nálunk nem az, jobb helyeken már rég legális a szerelem.


Persze, így nem vagyok szabad. Nem tehetem azt amit szeretnék. (Persze erre azt szokták válaszolni, hogy és ha mindenki azt tenné, amit szeretne, hová lenne a világ? Miért ne házasodhatna össze egy ember a kaktuszával vagy a kutyájával, ha már itt tartunk? Miért ne járhatnánk meztelenül dolgozni?
Nos, őszintén szólva már az elkeserítő, hogy ilyen kérdések felmerülnek, az meg pláne, hogy komoly választ is várnak rájuk.
Ugyanakkor nekem nem célom válaszra méltatni olyanokat, akik egy szinten képzelik el a kóros (pedofília) vagy fura (növénnyel házasodni) dolgokat, és két felnőtt ember kölcsönös, bizalmon és szereteten alapuló kapcsolatát. Szavakkal azt hiszem, ki sem tudom fejezni, mennyire abszurd ezeket egy szintre, párhuzamba és egyenlőségbe állítani.)




És persze, mondhatnánk, hogy szabadok vagyunk itt, Magyarországon. Elvégre nem zárnak börtönbe, nem végeznek ki, nem küldenek átnevelőtáborokba és nem diagnosztizálnak az elmebetegség valamely formájával, csak azért, mert meleg vagy.

Merthogy valahol igen. Sőt, igazából félelmetesen sok helyen igen. Vannak országok, ahol a mai napig halálbüntetés jár annak, akiről kiderül, hogy a saját neméhez vonzódik. Csecsenföldön újabban gyakorlatilag haláltáborokba zárnak meleg férfiakat.

Ugyanakkor attól, hogy van száz meg száz hely ahol sokkal rosszabb a helyzet, itthon még nem lesz jobb.
Mert amíg még ráköpik két kézenfogva sétáló lányra, hogy 'buzik!', amíg bátorság kell ahhoz, hogy a kollégád szemébe mondd a 'van barátod?' kérdésre, hogy neked barátnőd van, amíg inkább összeszorított állkapoccsal azon gondolkodsz, egyáltalán miért fordulhat elő ilyesmi, miközben a prof homofób beszédét hallgatod amikor téged vizsgáztat (pedig meg sem merted említeni neki, tök spontán vett erőt rajta a dolog), amíg van alapom attól félni, hogy bárki, akinek elmondom ki vagyok, mi vagyok, elfordulhat tőlem, amíg megeshet, hogy másképp viszonyulnak hozzám az emberek csak a szexuális irányultságom miatt (nem adja meg a kettest, nem vesz fel egy munkahelyre, stb), amíg előfordulhat, hogy életem párjához nem engednek be a kórházba, mert nem vagyok a hivatalos rokona, amíg nincsenek ugyanolyan jogaim az élethez, mint bárki másnak, addig nekem senki ne mondja, hogy a Pride-ra nincs szükség. Szükség van arra, hogy kiálljunk magunkért, egymásért, hogy fel merjük vállalni magunkat, hogy igenis megmutassuk, mennyien vagyunk, és hogy nekünk is jár mindaz, ami az összes többi állampolgárnak.


Igazából... el nem tudom képzelni, mi indít embereket arra, hogy az ő személyes eszméiket akarják ráerőltetni mindenki másra, és főleg olyan dolgokba miért akar valaki beleszólni, amihez semmi köze és ami nem árt senkinek?




Tehát a kérdés, még mindig, ki tudja meddig: Szabad-e vagy? 


 

péntek, október 07, 2016

Don't you dare

"Miért akarsz bántani?!"

Ó, milyen népszerű reakció is ez, ha az ember anyja megtudja, hogy a kis csemetéje akit egész életében feleségnek nevelt és arra készült, hogy majd egyszer szépen férjhez adja, szóval amikor ez az emlegetett kicsi lány bejelenti, hogy nem hogy férjhez nem tervez menni úgy nagyjából soha, de barátnője van.
Persze, gondolom valahol érthető, hogy miért van ez. Elvégre az anyuci úgy gondolja, hogy valamit rosszul csinált és félrenevelte a gyereket (mindegyik ezt gondolja, az összes, akkor is ha nem mondják ki), aki ilyen kicsinyes módon akar bosszút állni, mert tudja, hogy anyucinak a gyermek boldogsága (értsd: heteronormatív életvitelbe való kényszerű beleskatulyázása, azaz férj, gyerek, házasság, ha akarom ha nem) a legfontosabb, és ez a tett (az emlegetett gyermek egy azonos nemű illetővel történő bármilyen viszonya) egyértelműen ennek a boldogságnak az útjában áll. Ebből következően a gyermek hülye, és nem tudja egyébként, hogy mi a jó neki. (Akkor sem, ha 21 éves, vagy 35 vagy csak 17, ez teljesen mindegy.)

Najó, igazából arra akartam kilyukadni, hogy milyen cseszett egocentrikus már ez a vádaskodás?! Próbáltam, én tényleg próbáltam szép bevezetőt írni, de egyszerűen nem tudok hogy fogalmazni anélkül, hogy kimondanám, hogy ez egy borzasztóan egocentrikus és elbaszott hozzáállás. Magyarán minden kétséget kizáróan azt mondja az anyuci, hogy a gyermek szemében ő, és egyedül ő a lényeg, ő az etalon, ő a Nap, ami körül forog a gyermek világa. Nos, ez szépen fogalmazva is marhaság. Egy anya nem nevelheti arra a gyerekét, hogy szegény gyerek mindig csak őt tegye előre, mindig az anyja legyen neki az első. Mert ezt nem lehet csinálni, ennek semmi értelme.

Csakhát, az a szomorú, hogy szerintem sokszor fogalmuk sincs, mit sugall az, amit mondanak. Én nem hiszem, hogy mondjuk édesanyám úgy akarna vagy próbálna nevelni akár tudatosan, akár tudatlanul, hogy ő legyen a világom közepe. Mégis nem egyszer hallottam ezt a mondatot a szájából mióta kiborult a bili és rájött, hogy a kicsi lánya nem úgy néz ki, hogy valaha is menyasszony lesz.


Én egyszerűen nem bírom ép ésszel felfogni, hogy a halálba gondolhatja azt bárki, hogy a másik azért meleg, hogy őt bántsa. De komolyan, ez abszurd. Ki lenne olyan hülye, hogy bevállaljon egy ilyen elnyomott szar helyzetet, csak azért, hogy bosszanthassa a tulajdon anyját? Arról nem is beszélve, hogy nyilván ez nem választás kérdése, mert ha az vagy, az vagy. Viszont persze sokan nagyon nehezen ismerik fel és sokára fogadják el. De ez mondjuk megint más téma :D



De komolyra fordítva a szót. Ha valaha is a gyermeked, akit a szíve alatt hordtál, megbízik benned annyira, hogy elmondja az igazat önmagáról, ne merd, eszed ágába ne merjen jutni, hogy az egészet magad köré tekerd mint egy függönyt és kijelentsd, hogy ez nem róla szól hanem csakis terólad. Ne merészeld elvenni ezt tőle.


hétfő, szeptember 26, 2016

Ígéred?

Mert én mindig biztosítékot akarok, valamit, amiben megbízhatok, valamit, ami bizonyítja hogy ez így lesz és bízhatok benne hogy tényleg úgy lesz mert nem szeretem ezt a bizonytalanságot és ezért addig kínozlak míg nem adsz egy ígéretet. De ha ezt nem teszed meg? Akkor hát maradok bizonytalan és várok és kivárok és kínlódom magamban mert sosem lehetek biztos semmiben, mert ha még ígéret sincs akkor mi van?

És én elmondtam, ó, olyan jól elmondtam, hogy csak akkor fogadd el a gyűrűt ha komolyan gondolod, épp olyan komolyan mint én, aki adom, és erre tegnap azt mondod, mégis mit kellett volna tenned? tán nem elfogadni? vagy most visszaadni?
És én talán nem mondom, de ettől félek a legjobban. Akkor is, ott is, azért akadoztak a torkomon a szavak, mert attól féltem és rettegtem, hogy ha komoly választ kérek tőled, meghátrálsz.
És ha akkor nem tetted meg, ha akkor, ott, elfogadtad, hát miféle jogon vonnád most vissza? Hogy nem gondoltad komolyan? Hogy már belátod tévedésed?

Azt mondják, a szerelem nem érzés, hanem ígéret. Ígéret arra, hogy bármi történjék is, mindig engem választasz. Dehát te még abban sem vagy biztos, szerelmes vagy-e egyáltalán.

Talán azért várok ígéreteket, mert szerelmet várok. Talán azt várom, hogy tényleg tudd és a lelked legmélyebb zugáig érezd, hogy engem kerestél egész eddigi életedben.


Sokszor úgy érzem, nem vagy tudatában annak, hogy mennyire nem veszel komolyan. Mintha nem akarnád tudomásul venni, hogy már pedig itt vagyok, itt vagyunk mi ketten. Mintha az életednek egy olyan fejezete lennék csak, amit nem olvasunk el rendesen, hanem csak átlapozzuk, ami felett el lehet siklani.
Pedig szeretsz, tudom és érzem, és folyton sírsz ha felhozom hogy talán nem eléggé. Azt mondod, könnyebb nem gondolni a bajokkal. Pedig attól még ott vannak. És attól, hogy nem gondolkodtál még rajta el soha netán, nem hiszem, hogy kevésbé adnád fel a mennyedet értem. Mert ki is vállalna egy örökkévaló poklot egyetlen lélekért?
Azt mondod, meg akarsz házasodni. Hogy ha van valakid, logikus módon összeházasodsz vele.Csak azt nem tetted soha hozzá, hogy ez csak akkor érvényes, ha hímnemű az illető. De azt hiszem, megint én voltam a bolond. Buta liba vagyok, amiért nem számoltam ezzel. Amiért azt hittem, és hiszem még mindig sokszor, hogy majd velem más lesz, hogy majdcsak megjön az eszed.
Az ember olyan nagyon hajlamos rá, hogy elhiggye, mindenre képes.


Ez egy alapjaiban halálra és kárhozatra ítélt kapcsolat, mindig is az volt. És néha nem vagyok benne biztos, hogy elegek vagyunk ehhez, hogy képesek vagyunk csak mi ketten lebírni a Halált.



kedd, június 14, 2016

Pulse-zál az élet

Nézem az alvó kedvest.
És azon tűnődök, hová fajul a világ.

Nézem arcának íveit, az orra pici rándulását, és összeráncolja a homlokát. Talán rosszat álmodik, de nincs szivem felkelteni. Ha felkelne, egyébként sem tudnék már az írásra figyelni.



Nos, igen közhely meg minden, de én is hallottam ami a Pulse-ban történt. Hajlamos vagyok megfeledkezni az Amerikában már törvényesített melegjogi felfogásokról, na meg arról, hogy az emberélet az mindenhol emberélet, akár meleg akár hideg, és mikor a rádióban bemondják a lövöldözés hírét az jut eszembe, hogy-hogy ilyet kimondanak, miért nem tusolták el, elvégre melegekről van szó. Aztán persze rájövök, hogy ha nagyon lassan is, de fejlődik a világ. Ma már csak egész kevés országban büntetik halállal a szodómiát, és a média meg a hírközlés is kezdi emberszámba venni a változatos szexualitásokkal rendelkező különféle embereket.
De mindegy is, ezek csak egy szegény poéta eszmefuttatásai.

Ami viszont még az én kemény szivemet is megütötte (mert hajlamos vagyok meglehetős fensőbbségességgel, flegmatikusan szemlélni a világ eseményeit és nagyon úgy tenni, mint aki csak kívülről figyel), az egy random facebook poszt volt amit feldobott a dash. Meg sem nyitottam, mert a cím is épp elég volt, hogy kibillentsen az amúgy is rém ingatag lelki békémből, ugyanis a kis képen sms-váltások voltak lefotózva, amiből annyit lehetett csak egyértelműen kivenni, hogy az egyik fél valószínűsíthetően a Pulse vécéjében bújt meg a zűrzavar elől, de a gyilkos rátalált és megölte. Állítólag az anyjával váltotta élete utolsó sms-eit, amik magyarul nagyjából ennyiben merültek ki: "Jön."    "Meg fogok halni."
Én nem tudom, milyen világ ez. De belegondolni, hogy elmész szórakozni egy helyre, és aztán hirtelen kitör a káosz, elmenekülsz és már majdnem azt hiszed nem lesz semmi gond, de akkor meghallod, hogy a halál kopogtat érted a vécéajtón, és tudod, hogy kész, itt a vége, ennyi volt... ez még nekem is sok.



Vidámabb témákat pedzegetve, kaptam egy könyvet, ami Ady életrajza, gyakorlatilag a saját tollából, ugyanis a szerkesztő úgy állította össze a cikkeit, verseit, leveleit, hogy habár mozaikosan, de kiadja az életét. Annyira csodálatos, hogy el nem tudom mondani, kedves Olvasóm. Ugyanakkor érzelmileg borzasztóan megterhelő is, mert minden egyes szón elolvadok és felgyullad a szivem.

Épp ezért, lazításként elkezdtem olvasni Vavyan Fable Ezüstegerét, amihez már egy ideje készültem, mert lovas is, mágiás is kicsit, érdekesnek tűnt, valamint a szerzőre mindig is furán néztem, érezvén, hogy különös dolgokat ír. Hát, azt hiszem kijelenthetem (már a 46. oldalon tudtam), hogy rajongó nem leszek. Azon még túllépnék, hogy a stílusa kissé erőltetett (folyton próbál szarkasztikus lenni, folyton próbál vicces lenni, és folyton próbál könnyed is lenni. na, könnyed az biztos nem, mert a folytonos poénkáktól mindig megakadnak a szavak) és hogy túlzsúfoltak a mondatai, a szóvicceit még értékelném is, csakhogy itt jön a bökkenő: i'm too gay for this. A lelkem, bármennyire is csitítom, hogy ez csak egy könyv, csak kitaláció, nem kell belegondolni stb., folyton folyvást lázadozik a hősnő és a hős kapcsolata ellen, pontosabban annak leírása ellen. A kis szűzi(nek ugyan nem mondható) lelkem már nem képes elviselni ilyen mértékű fizikai vágyódás ecsetelését egy hímnemű iránt. Szégyenlem bevallani, de még az is meg-megfordul a fejemben, hogy abbahagyom a könyvet. De legalábbis többször meg kell állnom pihenni és feldolgozni amit olvastam. Pontosabban azt elérni, hogy az agyam ne dolgozza fel.



Egyébiránt jól vagyok, ha ez érdekel még téged, kedves Olvasóm, gőzerővel laborozok, kísérletezek és ami a napjaimat most, a vizsgák letudtával kitölti: ÉLEK. Oly jó is ez, csak létezni a koliban (szobatárs már rég lelépett), csak élni vígan az életet, nem aggódni semmin, élvezni a gödöllői naplementéket, olvasni, hajat mosni, enni-inni, főzőcskézni, sétálni, imádkozni a kastélyparkban, fentmaradni, filmezni, írni, aludni amíg csak tudok.



Ó, az élet és a halál kettőse oly szorosan öleli egymást és ó, az egyikből mily iramban hirtelen toppan s lesz a másik.


Oh, kedves Olvasóm, mert milyen világ is az, ahol a csajod szerint is bűn a homoszexualitás, ahol létezik olyan ember, aki csak gondol egyet és lemészárol vagy ötven másikat, ahol egy vécépadlón vérezhetsz el?







Oh, ebből a bejegyzésből kitelt volna három is. Mostmár mindegy, ezzel kell beérned.

szerda, december 23, 2015

Reflexek

Milyen szomorú is ez, hogy az első védelmi reakciónk önmagunk lehordása. Mennyi nevelés és szoktatás kellett hozzá, hogy ha megtámadnak, ne az legyen az első, hogy visszatámadunk, hanem hogy felkínáljuk és megalázzuk magunkat. Hogy a "Hogy tehetted ezt?" - féle szemrehányásokra ne keressünk kibúvókat és mentségeket, ne próbáljuk megmagyarázni, ne halásszunk kifogásokat. Főleg akkor, ha elfogadható indokunk is van. Hanem egyszerűen reflexből elkezdjük sorolni, hogy igen, igaz, szar ember vagyok, elbasztam, teljesen jogos a lehordás mert semmire sem vagyok jó, haszontalan vagyok és semmi értelme az életemnek, több kárt csinálok mint hasznot.
Mert az elején, zsenge ifjúságunkban a világért sem ismertük volna el, hogy mi hibáztunk. De meddig kellett szenvednünk, hogy akkor is a mi hibásságunkat hangoztassuk, amikor tényleg semmi rosszat nem tettünk?
Átbillentett minket a nevelés az egyik végletből a másikba, holott az egyik épp olyan rossz, mint a másik. Beláttuk, hogy mi is hibázhatunk, de megtörték a büszkeségünket és talán már nem is maradt belőle, ami meg igen, azt sokkalta hangsúlyosabban mutatjuk ki, és a legkisebb dolgokba is olyan büszkeséget helyezünk, ami mindenek felett való.


szombat, december 19, 2015

Nevén nevezni



Valahogy ezek a mai emberek másmilyenek.
Mi szeretünk mindent a nevén nevezni, nem szépíteni a dolgokat elmismásolt becenevekkel, nem köríteni misztériumokat köréjük, mintha az aranyhal elrepült volna egy szebb tengerbe élni (az aranyhal édesvízi), a kiskutyákat a róka vitte volna el (pedig a nagypapa csapta őket agyon egy lapáttal mert apu volt olyan faszkalap, hogy habár tudta milyen vesztük lesz a kölyköknek, mégis hagyta a kutyákat, hadd tegyék ami jólesik), és mintha anyu azért állt volna fél órát a zuhany alatt mert szereti az új habfürdő illatát (és nem kisírta a szemét). Nem mondjuk, hogy csak épp elfeküdtük a derekunkat és azért görnyedünk össze, hanem kijelentjük hogy menstruálunk (nem menzi meg havibaj), egyszerűen, tisztán, ahogy valójában is van.
Talán már csak túl fáradtak vagyunk a cicomához. Talán már senkit nem érdekel, hogy ne beszéljen csúnyán, és talán már elegünk van a ki nem mondott dolgokból.
Valahogy szeretünk mindent a nevén nevezni. 


kedd, október 13, 2015

Boldog vagy?

"All sad people like poetry. Happy people like songs."

Mondta volt Miss Vanessa Yves a Penny Dreadful c. sorozatban, és meglehetősen igaza van. Azt hiszem, vannak emberek, akik boldogságra születtek és vidámságra és arra, hogy alapvetően vígan éljék le az életüket. És vannak emberek, akikben mindig ott bújkál egy alapvető szomorúság, egy megfoghatatlan melankólia, ami akkor is ott marad mint lelkük tisztes tartozéka, ha éppen (pillanatnyilag vagy huzamosabb ideig) boldogok. És ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek képtelenek boldogok lenni, mert nagyon is képesek rá. Egyszerűen csak a lelkük természetébe a szomorúság is beletartozik, és ezt nem lehet onnan semmivel sem kiirtani vagy eltávolítani. De azt gondolom, az ilyen emberek nem is akarják, mert szeretik ezt a sötétséget, szeretik megélni a hullámvölgyeket is. És az ilyen emberek általában költők lesznek, vagy annyira depressziósak, hogy feladják az életet. De ha írni tudnak, csak még jobban örülnek a melankóliának mert art never comes from happiness. 

És van az a fajta szomorúság, amikor nincs konkrét oka, csak egyszerűen sírni lenne kedved és begubózni a takaró alá. 
És van az a fajta szuicidság, amikor nem akarod felvágni az ereidet, hanem egyszerűen csak nem nézel körül, amikor lelépsz az útra, mert annyira nem érdekel. 


Csak néha elfelejtem, hogy én is ilyen vagyok, ilyen kis sötétlelkű poétapalánta, és olyankor egyszerre csak rámszakad mert azt hittem, nyugodtan lehetek boldog és nem számoltam a depresszív hajlamaimmal. (Amik szerencsére már nem kifejezetten szuicidek egyébként.) 

A poéta mindig csak magához mérheti a boldogságát, sosem lesz általánosan és felhőtlenül boldog. 
Szóval ha megkérded, boldog vagyok-e, azt mondom igen. Boldog vagyok, a lehetőségekhez képest. Megijedsz, mert azt hiszed nem vagyok melletted boldog. Pedig de. Nagyonis. Csak van, hogy az ember talán nem boldogságra született. 


kedd, szeptember 15, 2015

Tarot Café

Egyébként meg nemsokára Samhain, vagyis előbb még Mabon, dehát az ember mindig előre gondolkodik főleg ha Halloweenről van szó, nemde? Szóval elő a tökökkel, aggassatok akasztott embert hullazsákban az erkélyre, vessetek kártyát és minden hasonló őszi finomság.
Ilyenkor ugyanis mint tudjuk, elvékonyodik a fátyol a világok közt, könnyebb lesz a kommunikáció a halottakkal és minden egyéb nem evilági lénnyel. Éppen ezért ez az időszak aránylag veszélyesebb is, legalábbis nem árt az óvatosság. Írjatok, süssetek, egyetek, igyatok a holtakkal és az élőkkel egyaránt.

A kártyákkal pedig csínján, az ember nem mindig akarja tudni a választ a kérdésére, de van, hogy csak nem kell kivetnie, mert magától is teljesen biztos a dolgában.

Ősz eleji leltár

Milyen rég is írtam... bármit is. Elhavazott nyár, Balaton, egyéb tavak meg minden amit nyaranta a víg egyetemista csinálni szokott, amibe persze beletartozik az ivás, nem evés, néha evés, egy kis főzőcske, reggel fájdalmasan tudtára ébredni, hogy nem is volt olyan jó ötlet este részegen ugrálóvárazni, ezen felül ide sorolható még: kiakadni, szerelmesnek lenni, megbocsátani, sírni és nevetni sokat, úszni, agyagozni, veszekedni, utazni, utazni sokat vonatokon, Pesten kószálni a nyári hőségben, tárgyakat felvenni, találkát szervezni, industrialt csináltatni, otthon lenni egyedül, lakodalomra dekorálni és szalagokat vasalni, kontyot hordani, nézni ahogy érik az ágyaspálinka, aggódni kicsit az egyetem miatt és, bármennyire hihetetlennek hangzik is, kicsit várni a szeptember hetedikét.

Most pedig újra itt vagyok, az ifjú kollégista újabb szenvedéseinek mintapéldájaként, elvégre beköltöztem, élek virulok, órára járok - már amikor - és lubickolok az egyetem (de főleg Gödöllő) nyújtotta élvezetekben.

Mert elvégre az egyetemista abban lel örömöt, amiben csak tud, még ha ez oly apró is, mint az előadóban meghúzott flaska, vagy oly nagyszerű, mint a koliszoba zárt ajtaja mögött elkölteni pár órácskát egy lánnyal.

Szóval új év, mármint új félév, új órák és új elhatározások, főképp a napi futásra irányulva, amiket remélhetőleg be is tudok tartani.





És álljon itt ez a remek szám, melyre néhány napja jöttem rá, mennyire csodálatos is. 



(És most megyek, mert az új sorozatom, a Witches of East End ötletet adott, méghozzá egy Ingrid/Freya fic írásához)


szombat, július 25, 2015

Nightwatch

És hajnal fél egykor egy szál bugyiban mosogatni. Az éjjeli tevékenységek olyan különösek. Miért annyira más minden a sötétben? És miért annyira más minden éjjel? Ami a holdvilágnál egyszerű, másnap sosem az. Éjjel még a leghétköznapibb feladat is új értelmet kap valahogy. Kap egyfajta pluszt. Egy kis misztikumot, egy kis különlegességet. Valahogy egészen más lesz a feeling.

Éjjel kettőkor a konyhapulton növénykórtant tanulni. Éjjel kettőkor azon gondolkodni, ez talán így működni fog.


Éjjel nem zavar senki. Mindenki alszik és az ember azt csinálhat, amit csak akar és ahogy csak akar.
Főleg ebben a borzalmas melegben, csak éjjel elviselhető az időjárás, csak ilyenkor nincs túl meleg még a gondolkodáshoz is. Ilyenkor a költő lelke szárnyalhat a narancsszínű Holddal, feloldódhat a nyáréjszaka illataiban és lebeghet a balzsamos levegőben a csillagok alatt.

Mert kimész a kertbe és minden sötét, az orrodig se látsz (a Hold már lebukott a horizont alá), mégis tudod hová lépj, ismered minden négyzetcentiméterét a területnek és mész, megkeresed a kedvenc helyed - a diófa ágai közt vagy egy gyűszűvirág mellett -, leülsz és csak létezel és ámulsz a világ szépségén, a szíved megnyílik a mindenség előtt és te egy leszel az univerzummal, egy a világgal és egy a természettel és egy az istenekkel és mindennel, mindennel ami csak létezik. A szellő fenyő illatát hozza, nedves homok hűvös szagnyomai szállnak és ha még nincs túl késő, a Nap illata épp kigőzölög a földből. A tücskök ciripelnek, a levelek zizegnek, a szomszéd locsolja a kukoricát és pisszeg és sziszeg ahogy a víz a növényekhez ér, megrebben a bokor egy eltévedt rigótól, a zöldben valami kis ragadozó motoszik és messze valahol kiabál egy fácán.





És egy dal, mert most az éjjelről Arctic Monkeys jut eszembe.



szerda, július 22, 2015

The weather is hot, and so are you

Nyár. Meleg van, iszonyatosan meleg és az ember csak ül a besötétített szobában a ventilátor előtt és még gondolkodni is képtelen.

De ha felkelsz ötkor vagy hatkor, még elcsípheted a nyárreggeli hűvöst, amikor kimész az udvarra és még majdnem fázol, még nem veszett el az összes oxigén a levegőből, még minden zöldnek látszik és élőnek, a madarak csivognak, a méhek halkan döngicsélnek a  vadszőlő levelei alatt, teszed a dolgod, locsolod a virágokat, ellátod a jószágokat.

Vagy csak tésztáslevest főznél reggelire de már nincs annyi idő a koliban mert menni kell. 

Aztán délután pocsék koktélt keversz, fürdőruhát veszel a munka után és kiülsz a medence mellé. Homok illat van és még mindig meleg, de már ott a jég a kezedben és a medence vizének ígérete, a nyúló árnyékok és a lassan feltámadó szellő. Általános nyár-feeling és már nem is bánod, hogy meleg van. Elvégre mikor legyen meleg, ha nem nyáron? Főzni is kéne, de kinek van étvágya ilyen időben?
Aztán este lesz és te hálát mondasz az isteneidnek, nem csak azért, mert túléltél egy ilyen kánikula-napot, hanem azért is, mert ajándék ez a nap, ahogy a többi és jó élni mint talán még soha.


hétfő, június 22, 2015

Carved in Stone



Ha valamit megtanultam, az az, hogy semmi sincs kőbe vésve. Minden lehet hajlékony, minden változhat. A legnagyobb szerelem is ellobbanhat seperc alatt és az elutasításból is lehet még kérés.
Illékony minden, az egész élet egy merő változás, minden csak illúzió. A szilárd elveink, az acélnak hitt tényeink egyetlen másodperc alatt repednek meg és törnek ezer darabra, mint azok a kis fújt üvegfigurák, amiket a vásárban veszel és amik kecsesen hajladoznak és a hattyúk vékony szárnyaikat lebegtetik mintha levegőből lennének, nem is szilárd anyagból.
Már maga az élet is milyen törékeny, nemde? Hát hogyan is lehetne bármi szilárd ebben a fátyolvilágban?

És aztán, amikor ülsz a pepita padlón, kezedben az álmaiddal, körülötted a valóságod szilánkjaival, nézed a tenyered felhasadt bőrét és ahogy cseppenként szivárog belőle a vér, és rájössz talán, hogy az nem is vér, csak málnaszörp és sosem volt az ott vér, csak te hitted azt. Vagy a nyári melegben ülsz a kertben a fűben vagy a hintaágyban és üvegpohárból iszogatod a jeges szörpöt, de valahogy nem jön fel a szívószálba és aztán megérzed, hogy nem is málnaillatú hanem fém, és a sűrű alvadt vér nyomot hagy a pohár falán és már érted miért nem tudtad felszívni.

Vajon meddig mehet el az ember ebben? Mennyi az, ami csak illúzió, és mennyi marad meg nekünk tényleg?
A dolgok, amiket sosem gondoltál, hogy képes lennél megtenni és aztán mégis ott állsz egyedül a koliszoba közepén és a csuklódból ömlik a vér és eszedbe jut, mennyire biztos voltál benne, hogy ilyet sosem tennél, de mégsem érzel mást, csak egy kis megkönnyebbülést, ahogy a fizikai fájdalom, ami még csak nem is fáj annyira mint kéne, eltereli a figyelmedet arról, hogy a lelked éppen darabjaira hullik.
És ha kis dolgokban képes vagy meghazudtolni a saját sziklaszilárdnak hitt elveidet, akkor nagyobbakban miért ne lennél? Mi akadályoz meg, hogy felgyújts valakit, hogy ölj, hogy megízleld valaki más vérét is? Hogy a konyhakést a szomszéd hasának puha húsába mártsd?

Hol van a határ? Hol vannak a korlátok?


vasárnap, június 07, 2015

Gödöllői reggelek

Nyári reggelek, mikor még nem tűz be a Nap a teraszra, mikor még pont jó az idő, minden szép és jó, látom a dombokat és látom a várost, látom az autókat a völgy túloldalán és érzem ahogy a szellő belekap a hajamba, érzem a reggel illatát (igen, itt reggel van nagyjából délig, egészen amíg fel nem forrósodik minden annyira, hogy elvesszen az összes levegő a szobában és be kelljen húzni a függönyt a Nap miatt), érzem a nyár illatát, ezt a meleg, kissé párás és nedves, reggeli árnyék-illatot, érzem a szemközti szobából a tanulás illatát, a lapokat amin a kidolgozott tételek vannak és az enyhe szenvedést, de érzem a tegnapi (elvégre szombat este volt) buli halovány illatmaradékait is, egy csipet bor, két sörösdoboz meg pár szem popcorn a meccsről, érzem a holnapi vizsgákat, a fehér blúzokat és fekete szoknyákat, ahogy az ember küzd a kettesért, vagy nevetve és cseverészve szerzi meg az ötöst. De mindenekelőtt ez az illat friss és boldog, zöld a levelektől és kék az árnyéktól és sárga is kicsit a nyártól, és én csak állok a teraszon, alig felöltözve és az egész bőrömön érzem ezt a levegőt, hagyom hogy átjárjon és feloldódom benne.
És az jut eszembe, mennyire szeretek itt lenni.

És holnap majd korábban kelek és hajat mosok, és vizes hajjal megyek vizsgázni, összefogom egy rendezett kis copfba és hagyom, hogy eláztassa a blúzom hátát.


Shakespeare and the witchcraft

Ah well, kedves Olvasóm. Időközben rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyire vagy képben az életem alakulásának tekintetében, ezért arra gondoltam, írok egy kis jelentést, hátha valaki kíváncsi, mi lett a szereplőkkel kicsiny kis blogszínházam díszletei közt. Merthát, tudod ilyen az élet, egyesek elkallódnak és újak lépnek a helyükbe, néhányan örökre megmaradnak és ezek közül valakik csak emlékként és valakik valójában, némelyek űrt hagynak, és mások meg csak megkönnyebbülést. Mert színház az egész világ s színész benne minden férfi és nő. Na de kit is érdekelnek a férfiak? Téged lehet, kedves Olvasóm, de a színdarabunk tekintetében sajnos csekély jelentőséggel bírnak.

És vajon ki lehet-e metszeni csak úgy valakit az életünkből? Szikével pontosan az illesztési vonalak mentén bevágni, felfogni a kiserkenő vért és cickafarkat tenni a sebre, hogy összehúzza azt, és végül még heg se maradjon? Mert sajnos néha ezt kell tenni, és bármennyire is tudjuk, hogy a másiknak fájni fog, mégis meg kell tennünk, mielőtt még inkább késő lenne. Szóval igen, szerintem ez lehetséges. És ezért nem is esik több szó S-ről, már vagy március óta.

Gondolom, akkor most már azt is tudni szeretnéd, hogy ha nem hozzá, akkor vajon kihez írok azóta. Természetesen, ezt nem árulom el. Nem is fontos, hiszen úgysem ismered, nemde, kedves Olvasóm? Mert  "Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.", ugyebár.

Végezetül pedig egy triskele  


vasárnap, május 31, 2015

You know, it's kinda weird when a writer is in love



Minden amit írok, himnusz neked, hozzád, rólad. Még a zh-kba is belemászol és vagy, és a betűim amiket olyan szépen cirádázok, mind hozzád hajolnak és feléd igyekeznek, neked akarják mondani a szavakat és rímeket kreálni, rímeket szavakból és rímeket tettekből és rímelő mintákat a bőrön, a kulcscsontjaid páros rímjét és a bordakosarad bokorrímjét harsogják és éneklik mint valami tavaszi pogány ünnepen. 






szombat, május 16, 2015

Sense and sensibility



Tinta ez, mély és fekete tinta. Én fuldoklom tőle, mégis a tüdőmbe szívom és élvezem minden percét, mert ez a dolgom. De ha adok belőle, ha üvegcsékbe csepegtetem és elhalmozlak apró kis tintásüvegekkel, akkor lesz hova raknod? Nem, mert neked másod van, ami elfullaszt. És ha adok tintát, az neked sok lesz és egy idő után vergődve kapkodsz levegőért, mert te nem tudod úgy oxigénné formálni ezt a sűrű fekete tintát, mint én. Ezzel nincs semmi baj. Nekem viszont a legnagyobb kincsem ez a tinta, és ilyetén mást már nem tudok adni. 
Mert neked illataid vannak és a tinta túl sűrű és ha a tüdődbe szívod eltölti a kis hörgőcskéket és elzárja az illataid útját. De az üvegcsékből szépen kiszagolhatod a tinta illatát és élvezheted anélkül hogy meginnád. Mert te más vagy mint én. 
                       
És ha megismered a tinta összes összetevőjét, meglesz az eszenciája és már nem tud újat mutatni, a tintával együtt kiismered az összes jelet és rajzot, amit valaha lehet vele írni és akkor mi marad?

hétfő, április 20, 2015

...... avagy az optimizmus

Munka van, az ember dolgozik amint tud és képes.

Persze eltérő, hogy ki mit nevez munkának, elvégre minden relatív és szubjektív és néha már az is épp elég megterhelő munkának számít, hogy az ember egyáltalán életben tartsa magát. Vannak jó munkák és kevésbé jók, érdekesek, izgalmasak, unalmasak, monoton munkák, van, ami feldob és felpörget és van amelyik elálmosít és elveszi az életkedvet. De mindegyiket meg kell csinálni, ebben nem különböznek.

És talán nem is a munka, hanem annak körülményei a döntőek. Merthát mennyivel könnyebb vidám szívvel napsütésben virágot ültetni, mint mondjuk viharos szélben és csepegő esőben, amikor az ember még a zuhogás előtt végezni akar? Milyen jó is kritikát írni a délutáni melegben, amikor a koliablak is nyitva van, és áramlik a tavaszi levegő mindenfelé az életerővel együtt  és minden olyan könnyű és napos, mint mondjuk este tizenegykor tenni ugyanezt, fájó szemekkel, álmosan, a reggeli előadás gondolatával a fülem mögött. Dehát az ember megpróbálja a lehető legjobbat kihozni a helyzetekből, nem igaz?

És végül is, mi marad? Műveljük kertjeinket.

csütörtök, április 09, 2015

Sunshine

És az ilyen napokon, mint ez, jó csak létezni, csak úgy élni, sodródni a lágy szellővel és mosolyogni a világra fel. Érezni a tavasz zöld illatát a napsugárban és az árnyékok hűvös nyugalmát, az éledő fákat, a madarak dalait, érezni mindennek az illatát amit az elkövetkező hónapok tartogathatnak, ígéretek illatát és csalódásokét, haj-illatot és harapásokat, a jegyzetek újpapír-illatát és a vizsgareggel áttetsző, mégis szúrós szagát.
És most mégis könnyű, most csak a napsütés van, a megírt zh megnyugvása, egy fanfiction buta kis örömei és az élet maga.

A hajamat felkötöm két oldalra és magassarkú vörös csizmát veszek, ezer éve először. Mert most nem érdekel, ha hülyén néz ki ahogy abban kaptatok fel a dombra, fel akarom venni és kész. Még nyakörvet sem kötök - jó ez most így. Körmeim lereszelve, aranyos kis kerek formára, pinkespiros lakkal. Még az abroncsom is otthon maradt - jó lesz ma a fekete farmer.

És Adyt olvasok és verseket, mert mi is illene jobban a tavaszi napsütéshez, mint a versek?


És az ilyen napokon érzem a verseimet, a lélektöredékeimet, és hogy nyomot hagyok a világban. Nyomot hagyok nyakakon, hátakon, lelkekben és szívekben. De papíron is, mindenféle felületen ahová kivetítem a gondolataimat. És érzem, hogy tudni fognak rólam.




péntek, április 03, 2015

Boszorkányos ki-mit-tud

És én nem tudom, mit írhatnék és hova, nem tudom, ki olvas és ki nem, és úgy egyáltalán nem tudok semmit. Vagyis de - valamit tudok.


Tudom, hogy ebben az üvegcsében a személyre szabott bájitalom van, scotch amarettóval.
Tudom,. hogy Perszephonénak égettem gránátalmát mert tavasz van.
Tudom, hogy tavasz van, március utolsó napja óta egyébként.
Tudom, hogy tanulnom kellene, ehelyett reggel 11 óta iszok.
Tudom, hogy ilyen hosszút még soha nem vágtam.
Tudom, hogy van egy csomó lélekdarabom ami publikálásra vár, de azt is tudom, hogy nem fogom megosztani mert az senkinek sem lenne jó.
Tudom, hogy a spejzba krumpliért indultam aztán mégis a térdeimhez szorított fejjel, összegömbölyödve találtam magam a földre kuporodva, a karjaim pedig a halántékomra kulcsolódtak, hogy szét ne essek.

Tudom, hogy mit jelentett a Halál a kártyán.





 De hogy bárki más mit tud, arról fogalmam sincs.


szombat, március 14, 2015

Amikor. ......... akkor?

És amikor minden elveszik és már semminek sincs értelme, nem válaszolsz és nem kérdezel és nem akarsz ebben a világban élni és nem akarod ezt az életet és ellököd még azokat is akik szeretnek azt a pár embert sőt főleg azokat akik a legjobban szeretnek és egyszerűen csak nincs energiád a felesleges köröket futni bár igazából a nem feleslegesekhez sincs már erőd és csak létezel bámulsz magad elé és még csak azt sem érted mi bajod egyszerűen csak nem te ezt nem akarod és te nem ezt akarod és még ha képes is lennél kilépni ebből az állapotból nem akarnál mert annak sem látod értelmét.
Amikor ezerszer akarod felhívni csak hogy halld a hangját de sosem teszed mert nincs mit mondanod és soha többé meg sem akarsz szólalni mert minek pedig ha nem szólsz semmit választ sem kaphatsz soha. Ezért inkább csendben maradsz és nem csinálsz semmit.
És amúgy sem akarsz beszélni senkivel. Be akarsz zárkózni, kikapcsolni az internetet, mindenkitől elszigetelődni a szobádban és nem csinálni semmit csak feküdni az ágyon néha kinyúlva néha összegömbölyödve, gondolkozni azon is hogy érdemes-e gondolatokat pazarolni erre az elvesztegetett életre erre a felesleges körre.

szerda, február 25, 2015

"Megértem a halálra"



Az ember talán néha megérik a halálra. Néha eljutsz arra a pontra amikor annyira életképtelen vagy, hogy fel sem akarsz kelni és egyszerűen fizikailag képtelen vagy bármi hasznosat csinálni, mint például a teregetés. Egyszerűen eljött az ideje, ahogy a gyümölcsnek is eljön az idő, amikor megérik és lehullik.
Ugyanakkor ha ezeken túllendülsz, akkor már túl vagy egy majdnem-meghaláson, és ez azért nagy szó. Nem mindenki éli túl az ilyeneket, tudod? Mert van hogy az ember nem lát tovább, nem látja a majdnem-et a meghalás mellett. Néha minden olyan sötét vagy épp túl világos és túl egyértelmű vagy teljesen értelmetlen és te nem tudsz magaddal mit kezdeni, egyszerűen csak kiszállnál mert tényleg nem tudsz magaddal mit kezdeni.
Nem tudom, ki mikor érik meg a halálra. Talán köze van hozzá annak is, ahogyan az életünk során változik a felfogásunk. Nem mindig a cselekvésképtelenség vagy a haszontalanság miatt érünk meg rá. Néha egyszerűen csak megtörténik, csak megállsz egyik nap, és érzed, hogy akár meg is halhatnál. Ez ennyire egyszerű. Egyszerű, mint a halál. Egyik pillanatban még élsz, aztán már nem is lélegzel és vége van.
Sőt, olyan is van, hogy olyan nagyon tökéletes minden, hogy egyrészt képes lennél belehalni a boldogságba, másrészt úgy érzed, ha most halnál meg, az pont jó is lenne, mert boldogan halnál meg. És ki ne szeretne boldogan meghalni?

hétfő, február 16, 2015

Vonat.

Csak zakatol a vonat és te többé nem tudod, merre tartasz, hogy előre vagy hátra a sínek mentén, csak belerázódsz ebbe a monoton, megnyugtató örökkévalóságba. A sínek fémje csillogva fut és omlik és folyik, ahogy kinézel az ablakon, követnek, melletted szaladnak és lehagynak, és belekáprázik a szemed.
Az őszi meleg Nap süti a suhanó tájat, néha látsz egy tavat, lovakat vagy egyetlen fát, esetleg ritkán egy mezőt, de az egész olyan képtelen egymásutániságban olvad össze, hogy egyszerűen csak bámulsz ki az ablakon és nézed az összefolyt tájat.

És aztán beértek a városba. Autók mindenfelé, életek, amelyek talán tartanak valahová, mint a te vonatod, talán pedig kisiklottak és berozsdásodtak, mint a nem használt sínpárok a pályaudvaron.

hétfő, december 08, 2014

Sweetheart

Nos, kedves Olvasóm.
Azt hiszem, a hónapok óta tartó szenvedés után, amit kénytelen voltál elviselni, most megérdemled, hogy megtudd a fejleményeket.
Amiket én is csak lassan kezdek elhinni.

Emlékszel arra, hogy ha valamit rólad/neked írtak, azt el akarnád olvasni? Hát én elolvastam.

Sírtam rajta, mint a Doomsdayen, és nagyon nem tudtam, mit gondoljak. Nem mertem úgy érteni ahogy szerintem érthető, mert az úgy túl szép lett volna.

Aztán kiderült, hogy jól értettem. 

És most itt vagyok, csak hápogok, mert rájöttem, hogy a boldogságom és az írási képességem fordítottan arányos. Nem véletlenül vallom ars poeticámnak, hogy art never comes from happiness. Úgy tűnik, ez a szomorú igazság. Bezzeg amikor épp meg akarok halni, csak úgy patakzanak a mondataim és áradnak szanaszét. És most kedves szavaim, amik általában itt ólálkodnak az ujjam hegyén, hogy a billentyűkre ugráljanak, valahogy elhagynak, ezért kérlek, bocsásd meg nekem a suta fogalmazásokat.

De sebaj. Majd találok mást, amin szenvedhetek, mert ezen többé nem fogok.  




És akkor meg is ragadnám az alkalmat, hogy lelepleződjön S kiléte, mert már amúgy is fuck s-betűk (bár úgy tűnik különösen kedvelem őket) és azért is, mert legszívesebben minden szembejövőnek elmesélném - najónem, tekintve hogy általában rá sem nézek az emberekre  XD



Kedves Olvasóm, akkor tehát, az S a Scabior rövidítése, és azért, mert Scabior-cosplayben volt, amikor először megláttam. És mert nem tudtam másképpen nevezni, lévén nem tudtam még, ki ő. Becsületes neve pedig Lana, and I guess I can call her my girlfriend.



kedd, december 02, 2014

Pár-(bor)-kapcsolatok


És hajat mosok.
Csak létezem a forró víz alatt, összegömbölyödöm és nézem ahogy a hajamból szivárgó vöröses-lilás víz apró patakokat rajzol a bőrömre, végig a lábamon, a karomon és az oldalamon. Az alkaromra is, és egy pillanatra azt hiszem, valamelyik seb nyílt fel, de nem. Pedig a melegtől azok is ragyognak élénk pirosas izzásukban, és mellettük csordogál a híg, vizezett vérhez hasonló, csepegő és pöttyökbe gyűlő festék. Kimosom a depressziót? Oh, ugyan már. Egy félórás fürdés legalább annyira elkeserít, mint amennyire feldob maga a hajmosás rituáléja. Mert akárhogy is, hajat mosni jó. Tiszta, vizes, kócos tincsekkel a laptop elé ülve máris szebbnek tűnik az élet. Már amikor.

És kedves Olvasóm, mit is mondhatnék. Egy részegen átbeszélgetett éjszaka (megint, lassan ez már szokásunkká válik, de sebaj), ölelések és kézenfogva elalvás (bizony, bár feltételezem az érintett nem igazán emlékszik), és aztán csak ülök egyedül, és nem tudok betelni a gondolataimmal. Természetesen máson sem jár az eszem, mint a vasárnapon, ami egyrészt jó (nagyon jó) másrészt viszont depresszionáló hatású is, legalábbis az a része mindenképp, hogy megint egyedül vagyok.

És azon töprengek, hogy mennyire lehet részeg az ember ahhoz, hogy pontosan azt mondja, amit gondol és érez, sem nem többet, sem nem kevesebbet? Mert persze ott van, hogy minél részegebb vagy, annál jobban elveszted a kontrollt magad felett, tehát elvileg annál őszintébb vagy? De mi van ha nem? Mi van, ha nem merem elhinni, amiket mondott? Mi van, ha nem is emlékszik? Bár meg kell hagyni, ha a fele igaz az egésznek, én már örülök.

Mert az egy dolog, hogy én mindent, amit mondtam, komolyan is gondoltam és most is teljes mértékben vállalnám, de mi van, ha ő nem? Nem mintha kaptam volna bármiféle ígéretet vagy ilyesmi. Nem mintha elvárnám.

Vállalnám, hogy lemondok bizonyos dolgokról érte. És bármennyire is azt hiszi, hogy ez áldozat lenne, nem az.

És bármennyire is azt hiszi, hogy nekem esetleg nélküle könnyebb meg jobb... akkor talán mégsem olvasta el rendesen a blogot.



Ugyanakkor még mindig elmondhatatlanul félek attól, hogy mindezek csak kifogások. Hogy csak túlságosan is szeret és kedves akar lenni.




Egyébként azért meg kell jegyeznem, akadnak itt vicces dolgok is.
Kedves Olvasóm, el tudod képzelni azt a szituációt, amikor mindketten néha teljesen úgy gondolkoztok, mintha párkapcsolatban élnétek? Aztán persze mindig rájöttök, hogy mégsem. És mindezt egymástól függetlenül. Fantasztikus.





És kedves Olvasóm, ami viszont az én részegségemmel kapcsolatos: azt mondtam, nem ígérhetem, hogy örökké szeretni fogom, mert mi van, ha két év múlva szívrohamot kapok?
Namármost, ezt a mondatot hallva Sookie felnevetett és közölte, hogy amúgy jólvan hogy full részegen ez az első ami eszembe jut mint ok arra, hogy majd egyszer ne szeressem. És ezen így józan állapotban még magam is meglepődtem. Najó, igazából nem, azért ennyire már ismerem magamat, mintsem az ilyesmi meglehetett volna.







És eme csodálatos, szokványos szenvedős poszt aljára még egy kérdést hadd tegyek fel, kedves Olvasóm.
Ha megtudnád, hogy valaki írt rólad/neked valamit, nem akarnád-e azonnal elolvasni?



kedd, november 25, 2014

Hanging Tree

És persze ott van a függés.

Az ember legyen független, ne kelljen valaki másnak összetartania.

De általában ez nem ilyen egyszerű.




És ma szépen sikerült megfogalmaznom a problémát.

Ami pedig az, hogy azért nem szeretném, hogy tudja, mennyire függök tőle, mert nem akarom, hogy felelősnek érezze magát miattam.
Nem akarom, hogy csak azért legyen kedves és szeressen, mert tudja, hogy ha nem teszi, összeomlok. 

Mert ebben az egész függéses dologban van valami szép és romantikus, ugyanakkor egyfajta érdekes voldemorti hatást is felfedezni vélek, hogy nem élhet az egyik, míg él a másik.

Mint a bitó. Szép és romantikus, amíg dalok szólnak róla, amíg az ember a halált romanticizálja és az öngyilkosságot, de amikor élesben megy a játék, már nem is tűnik olyan csábító lehetőségnek.






És persze aláfestő zenének mi más, mint a Hanging Tree  (Igen moziban voltam).



  




(Ezzel kapcsolatban: igen, Johanna még így is elbűvölő, sőt; és igen, Cressida pedig cuki és gyönyörű mily meglepő hisz Natalie Dormer.)





hétfő, november 24, 2014

Life; Everything matters.


Nos, kedves Olvasóm, a napokban elmerengtem az életünk értelmén. Mármint azon, hogy nincs neki. Merthát, gondoljunk csak bele. Megszületünk, hogy felnőjünk és meghaljunk. Nem sok esélyünk van bármiféle igazán nagy dolog véghezvitelére, nem fogunk mindannyian Jane Eyre-t írni, nem fogunk Nobel-díjat kapni és nem mentjük meg a világot a pusztulástól.
Na de akkor mégis mi értelme? Miért éljünk, ha úgyis meghalunk és mindenki elfelejt majd minket?

Hát én pillanatnyilag megtaláltam a válaszomat. Azért, hogy valakinek számítsunk. Ha csak egyetlen valaki is él, akinek fontosak vagyunk, már nem hagyhatjuk cserben. Mert gondoljunk bele, mit éreznénk, ha az a valaki máshogy viszonyulna hozzánk? Közömbösen, ahogy akár mi is tehetnénk, hiszen úgysem ér semmit az életünk?
Éljünk azért, hogy azt nyújthassuk valakinek, amit mi tőle kapunk. Hogy a legrosszabb napját is fel tudjuk vidítani. Hogy megnevettessük ha dühös. Hogy színt vigyünk a mindennapjaiba. Hogy szeressük.
Ha van kiért élnünk, már nem vagyunk hiábavalóak. Pedig vanitatum vanitas.







A témához aránylag kapcsolódik, hogy néha meglepődök, milyen instabil vagyok. Én, aki egészen büszke tud lenni arra, milyen kemény (legalábbis a lelkem), független és erős, egyetlen árnyalatnyi hangulatváltástól szét tudok esni. Bámulatos, mennyire hatással tud lenni egyvalaki az emberre. Ha csak a hangszíne egy leheletnyivel fakóbb, már aggódom. Pedig nem miattam szomorú, nem velem van baja. Én mégis képes vagyok magamra venni és depizni, mint valami szerencsétlen nyomorult. Oh, de milyen igaz, hiszen az is vagyok, nemde?



szerda, november 12, 2014

Celebrity crush

Nos, kedves Olvasóm, mit is mondhatnék... Tegnap megnéztem a 6. évad záróepizódját, éshát attól tartok kénytelen leszek elismerni, hogy egyre inkább belehabarodom Matt Smithbe, azaz a tizenegyedik Doktorba. Ez számomra egy rém szomorú és ijesztő felismerésként kezd körvonalazódni, amitől egyrészt pánikolok, másrészt depizek de persze csak enyhén.
Merthát milyen fura már ez a crush?!

Ugyanakkor kétséget kizáróan az egészet a labilis idegállapotomra fogom és megnyugszom a tudatban, hogy ez csak valami weird kilengés.

Ugyanakkor kerek három órát töltöttem ennek a gifnek a megalkotásával, de azt hiszem tökéletesen megérte.






Merthát azért valljuk be, ez a hair-thing meglehetősen... attraktív.

Or it's just me.

szombat, november 01, 2014

Samhain Blessings, Happy New Year and Stuff

Így Samhain után, átlépve az új évbe illőnek éreztem egy megemlékező cikket írni erről az egész dologról ami mostanság van.

Először is, szeretném leszögezni, hogy mi a véleményem a Mindenszentek napi hisztiről amit egyes emberek szabadon hangoztatnak, bár sejtésem sincs, mi jogon.

"Magyarországon Mindenszentek van, nem Halloween."

Igen persze, ezen felül színtisztán csak kereszténység és gondolom mindenki csak magyar zenét hallgat, angolul pedig véletlenül sem tud, hiszen mi magyarok vagyunk!
Oh fuck it, ne csináljunk már ekkora gondot, hát nem mindegy ki mit ünnepel?! Majd ha valaki azt mondja, hogy te és te nem ünnepelhetsz ezt meg azt, akkor legyen szenvedés ezen. Ja, hogy pont ez történik?
(Egyébként elmondanám, hogy Samhain is van. Vagy menjek el templomba egy paphoz gyónni?! Blessed are the witches.)



Nos, most hogy ezt megtettem (igen, facebook-bejegyzést másoltam be, de hát minek pötyögjem be még egyszer, ha már egyszer leírtam),  folytathatom is akár.

Nálunk, boszorkányoknál ugye van az évkerék meg satöbbi. Erről egy csomó helyen szebben értekeznek, mint én tudnék, tehát meg sem próbálom leírogatni a dolgokat (példának okáért tessék felkeresni az Annwn.hu weboldalt, ahol a drága Salem csodálatos cikkeket ír).

Amit viszont leírok, az az, hogy szeretem a Halloweent. Szeretem a denevéreket, a csontvázakat, a tököket, szeretek tökös sütiket sütni és forralt bort főzni, szeretek a kandallóban tűzgyíkokat keresni és éjjel kimenni a temetőbe hogy halljam a tél csendjét és érezzem az illatát, szeretek vacogni a délelőtti ködben,  szeretem a téli hosszú lószőrbe fúrni az arcom és érezni a lovam illatát együtt az őszi-téli illatokkal és a hideggel együtt.
Jó ilyenkor felidézni a halottainkat, átgondolni a mögöttünk álló évet, kiszűrni a pozitív dolgokat és a negatívakat, számot vetni az évvel és látni az élet mulandóságát.
Ma, amikor kimentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, elgondolkodtam az őseinken. És rájöttem, hogy nem csak a helyi temetőben nyugvóakra gondolok, hanem ahogy felnéztem a Holdra és Hekatéra figyeltem, szembe jutottak a régi boszorkányok, akiket megégettek és akiket nem, akiknek közük sem volt az egészhez és akik a növények minden titkát ismerték, akik értették a természet rendjét és akik a körforgása szerint éltek.

És ha nem is vér szerinti leszármazottaik, azért valahogy mégiscsak ezeknek a boszorkányoknak vagyunk az örökösei.



*eltűnik innen és nem rombolja le ezt a remek, rinyálásmentes cikket egy csomó nyálcsorgatással a crush-ával kapcsolatban arról, mennyire happy és szerelmetes éppen*

Have a blessed Samhain, my dear Reader.

*meghajol és távozik*

péntek, október 24, 2014

Whatever

Félelmetes, mennyire képes megviselni egy veszekedés. Sőt, még csak nem is igazi veszekedés, csak egyszerű kis összeszólalkozás, vagy nem is tudom minek nevezni.

I need her.

De annyira nem akarok ráakaszkodni és megfojtani. 

Ismered ezt az érzést, kedves Olvasóm? Amikor szükséged van rá, annyira, mint a levegőre, de tudod, hogy ezzel a ráakaszkodással csak ártanál és inkább megfulladsz? Ez az egész így leírva olyan fucked up.


Persze igazából nem is lényeg. Mert hát mit tépem itt a számat? Ugyan már.


Még jó, hogy nem olvassa senki. 


Crawling back to you

Nos igen. Holy fucking shit, milyen régen írtam. Ide is, meg úgy egyáltalán bármi használhatót.



És persze most is csak azért fordulok hozzád, kedves Olvasóm, mert az összes többi oldalon (ami egyébként kimerül a facebookban és a tumblr-ben aminek újabban igencsak függője lettem) mindenféle emberek vannak, akik látják, hogy mit csinálok, néha el is olvassák és ha kedvelnek akkor azért, ha meg nem, akkor azért szólnak be. Namármost elegem van, hogy mindenemet mindenki látja, így idevergődtem végül, hogy kiöntsem a lelkem, mert tudom, hogy ezt a blogot nem nagyon olvassa el senki.








Én meg itthon ülök a projekthét miatt, nézem a két napja folyamatosan szakadó esőt, sajnálkozok a lovak és baromfik ázottsága felett, és persze depressziózok.
Tanulnom kéne, de valahogy a házinyúl és a nutria háziasításának helye és ideje helyett ilyesfélék kezdenek megjelenni a füzetemben és még csak nem is tehetek ellene nagyon semmit.












Ugyanis természetesen tegnap olyan jó napom volt, hogy azt nem lehetett úgy hagyni, hanem tisztességgel el kellett baszni. Természetesen.

Oké, igazából a részletek nem is fontosak. Nyilván S-sel kapcsolatos az egész, mert ki mással és mert rajta kívül csak Sookie-val törődöm, vele meg nyilván nem veszek össze, elvégre bff vagy mi.


Ja igen, és hogy miért ide? Hát mert ez a kép és a hangulatom a tumblr-ön kezdte, csak persze azzal nem számoltam (vagy nagyon is számoltam, amilyen önsajnáltató picsa vagyok), hogy S is legalább annyira kocka mint én és persze hogy egész nap a tumblin lóg.



péntek, augusztus 29, 2014

Tarja és a felismerések

Oh holy Tardis of Gallifrey...
És most esett le, hogy én nem is írtam semmit a Tarja Turunen koncertről.

Ugyanis voltam a FEZEN-en, és láttam a nagyságosasszonyt élőben parádézni. Hát meg kell hogy mondjam, gyönyörű volt.
Mármint Tarja maga. De én most természetesen nem a koncertről szeretnék firkálgatni, arra véleményem szerint a kedves Olvasóm igen sok anyagot találhat példának okáért a guglin.

Én most bizonyos felfedezésekről szándékszom értekezni, melyeket magammal kapcsolatban ejtettem a koncert alatt és után.
Ugyanis ott volt egy régi ismerősöm, bizonyos B.F.S. Kisasszony is, és ő igencsak úgy tűnt, hajlandóságot mutatna irányomban, amennyiben igényt tartok rá. És, kedves Olvasóm, ez volt az a történés, ami ráébresztett arra, hogy egyáltalában nem akarok ilyet tenni.
Felismertem, hogy nem érdekel senki más, csak S. Még akkor is, ha az a dolog vele nem fog összejönni. Elvégre art never comes from happiness, és ez a fajta boldogság-fájdalom kettős, amit az nyújt, hogy ennyire jóban vagyok vele de mégis csak barátilag, egyszerűen nem is lehetne inspirálóbb azt hiszem. Vagy olyasmi. Szükségem van legalább ilyen mértékű szenvedésre, mert anélkül valószínűleg nem is tudnék élni. És ez így van jól. Szeretem, és nem érdekel ezen kívül más.


G12

Nos akkor, kedves Olvasóm, sajnos vagy nem sajnos, de kénytelen vagyok egy hirdetményt közzé tenni eme becses kis zugában az oly hatalmas világhálónak, miszerint a kedves kis cosplay-csoportunk indult a Ki Mit Tube-on vagy mi is a neve, nem értek én ehhez.

Itt is volna, a So What c. P!NK dalhoz készítettünk ugye egy cuki paródiafélét.







Öhm, hát igazság szerint fogalmam sincs, hogy működik ez a dolog, de egy megnézést nagyon megköszönünk. Azt hiszem szavazni is lehet.



Egyébként személy szerint nekem tetszik, és nem csak azért, mert egyrészt szerepeltem benne, másrészt ugyebár én is tag vagyok, hanem mert jó lett és kész  :3




Egyúttal szeretnék bocsánatot kérni tőled, kedves Olvasóm.. Sajnálom, hogy nem vagyok használható és valamirevaló blogger, de most a nyáron eléggé lekötöttek a dolgaim. Cosplayt varrtam, szoknyákat varrtam, írni sajnos nem írtam (pedig van egy szeptember 7.-ei határidőm  O.O  ), de sorozatot becsületesen néztem, és S-sel is igen sokat kommunikáltam. Mással mondjuk nem is, csak vele meg Sookie-val. 


hétfő, augusztus 11, 2014

Femme Fatale

Jajj, és még egy vidámabb hír: beszereztem egy rúzst, ami nagyjából pont olyan, mint Irene Adleré volt. Hivatalos neve Femme Fatale, mármint a rúzsnak. Csodálatos színe van  :D


Ady: A vállad, a vállad... /És egyéb vállak egy szegény szerelmes poéta életében/



 Ady Endre: A vállad, a vállad...


Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent
Mitől borongtam s bolondultam titkon
És ha szivemet százszor döngetem,
Rosszul dobog tovább is ez az állat
S csak a szemeim becsületesek,
Jók és biztosak,
Végig simítják édes testedet
És azután havasan megmarad,
Havasan, csillogón, de melegen
A vállad, a vállad.

Minden szavad, igérésed hazug
S háborító, dacos, nagy meztelenséged
Örjít, lázít,
Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörün néztelek
És ostobául mindig szebbnek látlak:
Láttam mindent
S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
Bársonyos sima tested, megmarad
Nekem s csak nekem,
Mert imádom mindenek fölött
Mennyemet tartó Ararátaid,
A vállad, a vállad.











És kedves Olvasóm, az ilyen verseknél (haha ami igazából minden Ady-versre érvényes) gondolok arra, hogy igen. Igen. Ez csodálatos. Én sem fejezhetném ki pontosabban, mit van abban a kis fekete lelkemben. És valahol félelmetes, hogy egy száz éve élt költő tökéletesen azt gondolta és érezte, mint én.
 


És most is csak ülök a sötét szobában, fejhallgatómban max hangerőn Lana Del Rey, a füstölő lassan kaparja a torkomat és csak gondolkozom és depizek. 
Ugyanis, kedves Olvasóm, történtek dolgok a héten. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem érdekel, de attól még lekaparom ide, mert hova máshova. 



Nincs több titkom. 'S' most már tud mindent. Elolvasta egy publikált versemet, amiben egyértelműbben le sem írhattam volna a helyzetet. Természetesen kiakadt, ugyanakkor csodálatosan kezelte a dolgokat. Milliószor jobban, mint ahogy én tettem annak idején vagy ahogy valaha is képes lennék rá. 
Az eset több dologban is megerősített. Először is, hogy ebből nem lesz soha semmi, mert nem érdeklem úgy. Másodszor, hogy imádom ezt a lányt. Komolyan. Csodálatos. Ja, és harmadszor, hogy akárhogyan is, én még szerethetem, és úgy tűnik, fogom is.
És ami a leghihetetlenebb: minden tökéletesen maradt a régiben. Ugyanúgy tervezzük az őszi Cont, ugyanúgy beszélgetünk minden nap, és satöbbi. Említettem már, hogy mennyire imádom? Fordított helyzetben nem tudom, én képes lennék-e ilyesmire. Épp ezért csodálom annyira. Ugyanakkor mérhetetlenül boldog vagyok, hogy így alakult. Mármint, hogy most már tudja, és nem zavarja. Legalábbis nem annyira, hogy ki is mutassa. Ugyanis mint kiderült, barátként is imádom. Mostanra jöttem csak rá, mennyire fucked up lett volna, ha emiatt elveszítem, mert ez ugye benne volt a pakliban. 
Persze azért depizek rajta, mert nem is én lennék ha nem, de na. 
Mégiscsak vele alhattam pár napig és akkor bámultam a vállát, amikor csak akartam gyakorlatilag. 
És valami hihetetlen boldogsággal tölt el, már csak az is, ha visszaemlékszem erre.


kedd, július 22, 2014

Conjelentés

Hát ez is eljött, varrtunk, tömtünk, szabtunk, festettünk, ragasztottunk, kész lettünk, felöltöztünk, vonultunk, megjelentünk, elvoltunk, nézelődtünk, fotózkodtunk, hazamentünk.

Avagy életem első conján is túlvagyok. Ami jelen helyzetben csupán annyiban érdekes, hogy egy bizonyos személlyel lehettem két napig. De micsoda két nap volt! Viszont nem szeretnélek felesleges és csöpögős nyáladzással untatni, kedves Olvasóm.


(Bár meg kell jegyeznem, az azért nem egy rossz dolog, ha reggel a crush-od azzal kelt, hogy kérsz-e ugye kávét. Nem, nem hogy nem rossz, egyenesen csodás dolog erre ébredni.)


A MondoCon egyébként egy csodálatos jelenség volt, bár először amikor megláttam, hogy mennyi ember van, majdnem idegsokkot kaptam, de aztán tudatosítottam magamban, hogy ezek fura, nerd fangirlök és fanboyok, és megnyugodtam. Ha elég furák a népek, sokkal nyugodtabban megyek nagy tömegbe (amit, ha normál emberekből áll, ki nem állhatok, gyakorlatilag fóbiás szinten).
Nagyon sok nagyon király cosplayt láthattunk, némelyek félelmetesen profik és félelmetesen sok időt meg energiát áldoztak a dolgokra. Hozzájuk képest a kis két napos varrogatásom silány cosplay-paródiának tűnik. De sebaj, mert menők voltunk, és páran még fel is ismertek  :D
És most már elmondhatom, hogy van közös képem Cersei Lannisterrel, Daenerys Targaryennel, Lokival (ha nem is a legkedvencebb kiadással, de azért Loki csak-csak Loki), InuYashával és Sangoval (aww, úgy örültem nekik  *.*  ), és Katniss Everdeennel. Meg egy csomó szabadság szárnyas légiós izével.. uhm nem értek én ehhez, mert velük csak Sookie kedvéért, mivel ő oda van meg vissza az Attack on Titanért. De sebaj.
Ezenfelül még mindig nem dőlt el az őszi con cosplay terve, de nem baj, még addig annyi idő van úgyis.. igen, ezt mondtuk a nyárira is, mégis szerdán kezdtem el varrni a kabátot.



Egyébként most jut eszembe, a forgatásról nem is írtam nagyon, ugye? Mert tizenhetedikén megjelent a klip, amit forgattunk, és nagyon jó lett. Bizony. És ha lenne energiám megkeresni, most linkelném is, de nincs. P!NK So What c. számára készült, aki nagyon akarja még meg is találja, szóval hajrá, kedves Olvasóm!



kedd, július 15, 2014

I am SHERlocked

Milyen érdekes dolog is, hogy a karakter megismerése mennyire befolyásolja az őt megjelenítő színész megítélését, nemde?

Jelen esetben a külső és belső tulajdonságok egymásra gyakorolt igen nagy hatására gondolok.

Hiszen hogyan lehetséges, hogy valaki, aki még csak gyakorlatilag szimpatikus sem volt sokáig, egyszeriben nagyon is tetszetős lesz és tulajdonképpen ki sem tudjuk verni a fejünkből?

Szemléltetem saját példán.

Benedict Cumberbatch.
Egyáltalán nem tanúsítottam egészen eddig gyakorlatilag semmilyen érdeklődést iránta. Csúnya feje van, olyan furi, nem is értem, valakinek hogy tetszhet.
Erre most ugye elkezdtem nézni a Sherlockot. Of course I'm kinda in love with Sherlock. Nyilván. Hogy is lehetne, hogy nem? És amúgy is, ki nem? Ugyan már. Aki látta, az mind imádja, vagy valami gond lehet vele, ha nem. (Az most vajmi keveset számít, hogy mennyire shippelem a Johnlockot az első pillanattól kezdve..  :D )
És hirtelen, varázsütésre a drága Benedict mintha megszépült volna. Észrevettem, hogy nem is olyan vészes. Sőt, a szemeiért például kifejezetten oda vagyok. Cukin mosolyog, és egyenesen gyönyörű, amint Johnra néz.

Sookie-val megkonzultáltam felfedezésemet, és kiderült, hogy ez valószínűleg a normál emberek normál világában is valahogy így van. Ha megismersz valakit, aki nem kifejezetten szép, vagy akár határozottan csúnya, de jóban leszel vele, idővel meglátod a pozitívumait. Észreveszed, hogy milyen szép a mosolya, meg ilyenek. A barátait, akik kedvesek neki, az ember hajlamos ha nem is szebbnek látni, mint a többi ember, de szebbnek, mint ahogy régen látta.

Azt hiszem, ez eddig azért nem tűnt fel, mert nincsenek barátaim.
(És ezzel teljesen boldog vagyok, megjegyzem, habár nem ide tartozik. Amikor elkezd hiányozni, hogy emberekkel beszéljek, meg ilyenek, majd elkezdek aggódni is az ép eszem miatt. Azonban azt hiszem, amíg jól érzem magam azzal, hogy max két emberrel tartok csak kapcsolatot gyakorlatilag - igen, ez Sookie és S. Bár ritkán érintkezem, persze csak facebookon keresztül, B.F.S. Kisasszonnyal és Angellel, de ezek tényleg ritkák - addig nincs gond.
Sookie erre az okfejtésre csak annyit mondott, 'nem mondom, hogy nem vagy fura'. "Nem mondom, hogy a fáid meghaltak. De attól tartok, már nem élnek" mondta vala a nagyszerű Jane Austen, nagyon helyesen, és teljesen igaza volt.)



Egyébként, kedves olvasóm, meg kell jegyeznem, nagyon nehéz úgy írni egy kihívásra készülő HP-fandomos ficet, hogy közben fullon tele van a fejed Johnlock-kal.. :D







(Megjegyzem, imádom Irene Adlert. Ő az új példaképem.)




 

hétfő, július 07, 2014

Handholding

Kézfogás.
Mert jelent valamit, akár akarjuk, akár nem.

A kézfogás egy ígéret, egy alku. Összeköt két embert. Mert ha megfogod valaki kezét, azzal közlöd vele, hogy hozzá tartozol. Ha valaki a kezed kéri, és te odaadod, azzal vállalod, hogy összetartoztok, hogy te is úgy gondolod.

Ugyanakkor néha fel sem fogjuk ennek a súlyát. Mert elvégre csak egy egyszerű mozzanat, egy szimpla kis gesztus. Pedig ennél jóval több. Idegen ember kezét nem fogjuk meg, ahogy olyasvalakiét sem, akit nem kedvelünk. Mert miért is tennénk? Az embert, akinek a kezét fogjuk, nyilván kedveljük, különben nem esne jól hozzáérni.

És ha csak úgy felelőtlenül bárki kezét megfogjuk, könnyen elveszti a lényegét a dolog.


De például honnan tudhatjuk, hogy két ember miért fogja egymás kezét? Hiszen azért be kell látnunk, lehet egy pár oka. Mondjuk, hogy olyan részegek, hogy ha nem kapaszkodnának egymásba, elesnének. Vagy az egyik vezeti a másikat valahova. Esetleg nagy a tömeg és nem akarnak elszakadni. Vagy félnek valamitől és egy kézfogásból próbálnak erőt meríteni. Ez az egyik legalapvetőbb emberi kontaktus, az érintés. Annyiféle okból történhet. Persze leggyakrabban a párok fogják meg egymás kezét.
És el is érkeztünk egy érdekes kérdéshez, miszerint mégis honnan lehet megállapítani két lányról, akik kéz a kézben sétálnak, hogy akkor ők most barátnők vagy barátnők? (Megjegyzem, hasonló probléma annak az eldöntése, hogy valaki hüvelykujján miért van gyűrű.)



És kedves Olvasóm, voltál már úgy, hogy valakivel sétáltál, és nagyjából ötpercenként azon kaptad magad, hogy meg akarod fogni az illető kezét?


csütörtök, július 03, 2014

The Art Of Suicide

Whisky és Emile Autumn mellett az életen töprengve akasztott lányt rajzolva.
Budapest Pride-ra csak támogatóként járva?
Értelmét vesztve éltem s halálom
Ha őt mással látom.



Miért megy el valaki egy melegfelvonulásra? Csak támogatni a melegházasság magasztos ügyét? Nem hiszem. Vagy legalábbis szeretném hinni, hogy nem.

Csak tudod, kedves Olvasóm, amikor a crush-od nyíltan közli, hogy a támogatáson kívül semmi érdekeltsége nem fűződik a Pride-hoz, akkor néha összetörik a világod. És párnába sikítasz, összegörnyedsz, képtelen vagy mozdulni, zokogsz, még ha könny nélkül is, és úgy érzed, nem, ezt nem tudod elviselni. Már nem csak a kezed kezd remegni, de fázol a harminc fokban, reszketsz, mint a nyárfalevél és képtelen vagy normálisan gondolkodni.
És itt jön a képbe a whisky. Mert ezt találod, és mert jól hangzik. Bizony, néha megesik, hogy ilyen kicsinyes az ember. De hát ilyenkor pont nem érdekel senkit. Remeg a kezed, de reméled, majd az alkoholtól jobb lesz. Öntudatlanra innád magad, csak hogy véget érjen egy kis időre ez a rémálom, de nem mered, mert azért mégiscsak emberek között kell lenned. Akik természetesen semmit sem tudnak a viselt dolgaidról. És jobban is leszel tőle - egy ideig. Aztán valószínűleg újult erővel fog rád törni ez az elveszettség és reményvesztettség és azt kívánod, bár egyedül lehetnél, hogy senki ne lássa, amint zihálva szakad apró darabjaira a lelked.


kedd, július 01, 2014

Nyáreste

Egy éj kint a teraszon. Szúnyogok, gyertyák, nyáresti levegő és alkohol. Mi más is kellhetne még a boldogsághoz?
Magányra vágyva nem is gondolná az ember, mennyire hiányozhat valaki.
S hogyan is képzeled el? Együtt isztok majd, mint a bohém költők? Hogy aztán akadozó nyelvvel vallj szerelmet és ne érdekeljen a holnap és csak a most számítson, csak te meg ő, csak az, hogy szereted s hogy ő talán túl részeg ahhoz, hogy visszautasítson? De akkor hogy csókolnád meg? Hogyan mondhatsz valakinek titkot, aki annyit ivott, hogy valószínűleg nem is fog emlékezni rád holnap? Azazhogy emlékezni fog rád, csak arra nem, amit mondtál és tettél. És így megint értelmét veszti az egész, s egy körbeforgó vanitatum vanitasszá válik mígnem a lánc körbeér és bezárul és te megint ott állsz üres kézzel, hogy szerelmet kérj és ne kapj talán semmit.

És hová lesznek a mámor esték? Amikor csak az kattog a lelkedben, hogy ő írt, vele beszélgetsz pár szót és egyszerűen nem tudsz másra gondolni, dekoncentrált vagy, mintha nem is lennél önmagad és a nyáreste oly tökéletes a boldogsághoz és a szenvedéshez, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen mi lehetne pazarabb, mint amikor a nappali forróságot felváltja az éj hűvöse, csillagok ragyogják be a találóan éjkék színű eget? Mert ilyenkor nyáron az ég is más színű, a csillagok is más fényűek és a levegőben ott van mindennek az illata, amit valaha akartál és ami sosem lett a tiéd.

És ha lehunyom a szemem, látom a hajad csillanását a délelőtti napfényben, látom a szemed zöldjének árnyalataiban rejlő mintázatokat és érzem a bőrömön egy hajtincsed cirógatását, ahogy arcomba fújja egy kósza szél.

És én borért nyúlok, émelyítő cidert keresek, vagy csak tisztán húzom le a whiskyt.

Egyedül a sötétben ugyan kit zavarna? A gyertya kialszik és én bódult álmomban kérem az isteneket, hogy veled álmodhassak, csupa jót és szépet, hogy velem vagy, hogy mellettem vagy, hogy szeretsz és... igazából teljesen mindegy. Ha csak egy pillanatra is megjelensz, reggelente már mosolyogva ébredek.




Ó, milyen csöpögős is ez a duma, nemde, kedves Olvasóm?
Igazság szerint nekem is nagyon új és furcsa, hogy csak így, egyszerűen és - részemről legalábbis - fenntartások nélkül vagyok pillanatnyilag ilyesféle helyzetben. But of course, I'm suffering. Just not so much.

És azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember saját magától szenved-e vagy a körülményektől. Ha magaddal elrendezed, és csak a körülmények a rémesek, az már annyira nem is tűnik vészesnek. Sokkal reménykedőbb az olyan ember, aki tudja, mit akar.

szombat, június 21, 2014

Meeting you

És van, hogy csak nézel rá, csak mosolyogsz és ő nem is tudja, mi történik, egyszerűen visszamosolyog és elfordul, mert valami elterelte a figyelmét. És te csak bámulod tovább, mert nem tudsz betelni a szépségével, képtelen vagy levenni róla a szemed.


(És amiért egyre biztosabb vagyok a dolgomban, az például az, ha részeg vagyok, és valaki megpróbálja visszakönyörögni magát hozzám, de annyira nem érdekel, hogy pár óra múlva, lefekvés előtt mégis S-hez írok verset.)



És ha találkozol vele, kimegy az erő a lábadból és elakad a szavad és kihagy a szíved és hirtelen nem tudsz magaddal mit kezdeni, amikor te sokkal többet akarsz, de ő csak gyorsan megölel és aztán egy pillanatig csak állsz ott leforrázva és képtelen vagy ésszerűen viselkedni és semmit sem akarsz, csak legalább még egy kicsit a karodban tartani de neki ez fel sem tűnik és aztán te beletörődve továbbindulsz, majd elvigyorodsz, mert rájössz, hogy tulajdonképpen azért mégiscsak vele vagy és ha már csak ránézhetsz ahogy sétáltok vagy figyelheted amikor anyagokat válogat, már minden szép és jó és boldognak érzed magad.
És ez körforgásban megy, ha nem vagy vele, szomorú vagy de ugyanakkor örülsz is, mert ott a lehetőség, hogy újra lásd, ha meg vele vagy,boldog vagy de szomorú is, mert el kell válnod tőle, és tudod, ez őt közel sem viseli meg annyira, mint téged.

 De azért mégis jó ez így.



Felismerések

Néha az ember túl sokat őrlődik, ráadásul általában magától rá sem jön a megoldásra.
Néha szükség van valakire, hogy rámutasson a dolgokra, amik eszünkbe sem jutnak vagy amik felett elsiklanánk.
Én például bele sem merek gondolni, mégis vajon mikor jöttem volna rá bizonyos dolgokra, ha Sookie egyszerűen rá nem kérdez. És akkor, egy egyszerű 'és nem gondoltál arra, hogy...' mondattal hirtelen minden más lett. Megdermedtem, hagytam, hogy a felismerés egész lényével mellbevágjon, elhomályosítsa az érzékeimet és szó szerint meg sem tudtam szólalni. Visszagondoltam a témával kapcsolatos dolgaimra, és észre kellett vennem azokat a mozzanatokat, amikre eddig csak legyintettem, de most új jelentést kaptak.
Mert bármennyire is imádok azzal példálózni, hogy attól még nem lesz valaki meleg (Gerard Way), ha beleszeret a legjobb barátjába (Frank Iero), talán mégiscsak az lesz. Vagyis persze nem 'lesz', de érted, kedves Olvasóm. Mert ha eredetileg nincs meg benned a lehetőség, akkor egyszerűen nem szeretsz bele.
És ezt azt hiszem nekem nagyjából másfél évig tartott felismerni. És eszembe sem jutott volna, ha fent emlegetett Sookie szimplán rá nem kérdez. Szóval, kedves Olvasóm, ne feledd, mindig jelent valamit, ha szerelmes leszel.

csütörtök, június 12, 2014

Ending and the Runes

Vége. Végeztem a vizsgákkal és ezzel az évvel is az egyetemen. Ennek örömére mi mást csinálhatnék, mint ezerrel tervezem a cosplayt, és rúnákat tanulok? Ja, meg persze szenvedek, S miatt, és azért, mert egyre valószínűbb, hogy csak barátként tekint rám. De hát még ez is jó, nem igaz? Nekem megfelel (legalábbis egy darabig), ha csak láthatom és vele lehetek néha.


Bár meg kell jegyeznem, majdnem meghasadt a szívem, amikor kijelentette, hogy szerinte a cp-zni kívánt karaktereink között gyakorlatilag semmilyen romantikus kapcsolat nincs. Mellesleg, azt kell mondjam, hogy már hogy ne lenne! Egy dolog a Fighter-Sacrifice kötelék, de ahhoz, hogy harcolni tudjanak, igenis szükségeltetnek romantikus érzések.


És kedves Olvasóm, ha jót akarsz magadnak, nem fordítod le ezt a kis szöveget a képen, mert csupa-csupa nyálas ömlengés, as always, ha őróla van szó.
(Egyébként sem mondom meg, milyen rúnákkal írtam. Bár aki ismer, szerintem tudni fogja, hiszen mindig is imádtam ezt a világot, és ezek a dolgok voltak a gyerekkorom, így az egész fangirlködésem első mozzanatai.)







Ó, és egy újabb értelmetlen bejegyzés. Sajnálom, de lassan majd már tényleg igyekezni fogok használható dolgokról írni.


kedd, június 10, 2014

Kérdések és percnyi boldogság

Kérdezősködés. Kavarás. Mire jó ez? Ki akar tudni és mit? Mégis miért jó ez?
És néha úgy érzem, csak játszanak velem és én nem látom át a szálakat. Képtelen vagyok kikövetkeztetni, hogy ki mit akar elérni a kérdéseivel. Nem értem az embereket.
Ó, bár olyan egyszerű volna, hogy csak úgy megmondom. De nem tehetem, mert még így, titokban szeretni is sokkal jobb lehetőségnek tűnik, mint ha nem akarna látni soha többé. Erre pedig igencsak meglenne az esély, ha kitálalnék.
És én már megint - vagy még mindig - nem tudom, mit tegyek. Mi lenne helyes, mi lenne jó és mi lenne célravezető. És egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezek fednék egymást. 

Az emberek furák és érthetetlenek. Soha nem tudhatom biztosan, hogy valamit azért tesznek-e, amiért én gondolom, vagy csak puszta véletlenről van szó. 

Egyébként most szívesen áradoznék bizonyos szépségekről, de feltételezem, kedves Olvasóm, nem vagy kíváncsi egy bizonyos ember gyönyörű szemére, fehér bőrére, csodálatos nyakára, szájára, és úgy egyáltalán minden egyes porcikájára, amiket Merlin segedelmével volt időm a hétvégén megfigyelni, elraktározni minden kis részletet, megkísérelni tökéletesen megjegyeznem a hangja dallamát és minden minden dolgot vele kapcsolatban.  
És feltételezem, arra sem vagy kíváncsi, mennyire jó volt ez a két nap, és mennyire boldog voltam már csak attól is, hogy láthattam őt. 

 

kedd, június 03, 2014

Never ever ever

Soha, soha, soha és soha többé nem.

Nos, kedves Olvasóm, szeretném leszögezni, hogy feldúlt állapotban írom ezt a bejegyzést, így előre is elnézést kérek az esetleges modortalanságok miatt.

És jegyezd meg, soha ne állj le vitatkozni hülyékkel, mert legyőznek a rutinjukkal. És egyébként is mi értelme annak, hogy csak felbaszd az agyad egy olyan apróságon, aminek tulajdonképp semmi értelme? Úgy értem, természetesen a homofóbia iszonyat nagy probléma (ezért is cseszi a csőröm mikor olyanokat hallok, mint 'jajj ezek betegek' meg 'fúúj, milyen gusztustalan' meg egyéb finomságok), de ilyen hatfős közösségi szinten egy olyan emberrel aki alapból ellenszenves és még csak nem is valószínű, hogy valaha újra látod, semmi, de semmi értelme leállni veszekedni, mert azt úgysem fogja beismerni, hogy igenis ő a hülye.
Arról már nem is szólva, amikor az emberek azzal kezdenek el gúnyolódni, amiről nem tudják, hogy mit jelent. És még büszkék is rá. Mert ugyan már, milyen gáz az, aki van annyira művelt, hogy egy ilyen kurva bonyolult szót, mint a homofóbia, megértsen. És valóban, milyen nehéz lehet ezt felfogni, nemde? Vajon mit takarhat, homo és fóbia? Hát ehhez bizony nagy értelmi kapacitás kell, kétségkívül.

De komolyan. Az ember, ha nem ért valamit, akkor vagy fél tőle, vagy pedig röhög rajta. Egyik sem túl jó reakció, de az minden egyes alkalommal kiveri a biztosítékot, ha valaki olyannal poénkodik ('jajj de homofóób ez az uborkaa' - ?) amiről láthatóan halvány sejtése sincs. De komolyan.

Jó, persze. Én meg közöltem, hogy nem fogok kiselőadást tartani a témáról. Viszont erre megvoltak az okaim, amik számomra teljesen kielégítőnek bizonyultak - az, ha ez nekik nem jelent semmit, engem már cseppet sem érdekel, ugyanis nem az ő szellemi épülésük meg a kis lelkük ápolása az életcélom. Ugyan már, arra ott vannak a szociális gondozók meg a pszichológusok, meg a tudom is én, mennyiféle ápolószakma. Mind megveszne az ilyen barmokért.
Én meg amúgy sem vagyok emberbarát, aki ismer, az tudja, aki meg nem, annak elég két szót váltania velem.

Azt viszont kicseszettül utálom, ha lenéznek, mert mégis milyen jogon? Najó, ez így talán nem kerek, mivel én is lenézem őket, de ettől még nem fogok elkezdeni konkrétan úgy viselkedni velük, mintha nem lennének értelmes lények aki megértik a beszédet. Holott ezt sokszor megkapom az emberektől, és mérhetetlenül gyűlölöm az ilyet.

Tehát az okaim, ha valakit esetleg érdekel:
  1. Pont nincs kedvem felbaszni feleslegesen az agyam, mivel meggyőzni úgysem tudom azt, aki meg van győződve a saját baromságáról és még túl büszke is ahhoz, hogy bevallja, ha igazam van.
  2. Holnap vizsgázom, és ezért sem épp találom célravezetőnek ha most elkezdek ezen kattogni, ugyanis sajnos az ilyen témával kapcsolatban - hát, finoman fogalmazva nem igazán tudok higgadt maradni.
  3. Pont nem látom értelmét annak, hogy miért jó elrontani egy szülinapot azzal, hogy provokálnak egy olyan kattant goth-ot, mint én. De komolyan, ez kinek jó? Nem hiszem, hogy azon kívül, aki csinálta, bárki élvezte volna.
  4. Hülyékkel valami megmagyarázhatatlan oknál fogva nem szeretek vitatkozni, mivel, mint már említettem, legyőznek a rutinjukkal. Sajnos nem vagyok olyan jó szónok, hogy minden faszságukra visszakézből válaszoljak.
És még sorolhatnám meg ismételgethetném magam meg satöbbi, de feltételezem kedves Olvasóm, amúgy is unod már a folytonos értelmetlen sirámaimat.


Csupán arra szerettem volna rámutatni, hogy ne veszekedj hülyékkel.

És hogy rá kell jönnöm, soha, semmi jó nem származik abból, ha én emberek közé megyek. Mert ennek is mi értelme volt? Nem tudtam fékezni magam, és el lett cseszve az a nyomorult szülinap.
És persze az a legjobb, hogy nem is igazán akarom törni magam, hogy elviselhető legyek, mert nem sűrűn, és amikor igen, se szívesen megyek emberek közé. 

Viszont tényleg iszonyatosan nehezen viselem az emberi butaságot. Nagyon. El nem tudom mondani, mennyire.