Nyáreste

Egy éj kint a teraszon. Szúnyogok, gyertyák, nyáresti levegő és alkohol. Mi más is kellhetne még a boldogsághoz?
Magányra vágyva nem is gondolná az ember, mennyire hiányozhat valaki.
S hogyan is képzeled el? Együtt isztok majd, mint a bohém költők? Hogy aztán akadozó nyelvvel vallj szerelmet és ne érdekeljen a holnap és csak a most számítson, csak te meg ő, csak az, hogy szereted s hogy ő talán túl részeg ahhoz, hogy visszautasítson? De akkor hogy csókolnád meg? Hogyan mondhatsz valakinek titkot, aki annyit ivott, hogy valószínűleg nem is fog emlékezni rád holnap? Azazhogy emlékezni fog rád, csak arra nem, amit mondtál és tettél. És így megint értelmét veszti az egész, s egy körbeforgó vanitatum vanitasszá válik mígnem a lánc körbeér és bezárul és te megint ott állsz üres kézzel, hogy szerelmet kérj és ne kapj talán semmit.

És hová lesznek a mámor esték? Amikor csak az kattog a lelkedben, hogy ő írt, vele beszélgetsz pár szót és egyszerűen nem tudsz másra gondolni, dekoncentrált vagy, mintha nem is lennél önmagad és a nyáreste oly tökéletes a boldogsághoz és a szenvedéshez, hogy kívánni sem lehetne jobbat. Hiszen mi lehetne pazarabb, mint amikor a nappali forróságot felváltja az éj hűvöse, csillagok ragyogják be a találóan éjkék színű eget? Mert ilyenkor nyáron az ég is más színű, a csillagok is más fényűek és a levegőben ott van mindennek az illata, amit valaha akartál és ami sosem lett a tiéd.

És ha lehunyom a szemem, látom a hajad csillanását a délelőtti napfényben, látom a szemed zöldjének árnyalataiban rejlő mintázatokat és érzem a bőrömön egy hajtincsed cirógatását, ahogy arcomba fújja egy kósza szél.

És én borért nyúlok, émelyítő cidert keresek, vagy csak tisztán húzom le a whiskyt.

Egyedül a sötétben ugyan kit zavarna? A gyertya kialszik és én bódult álmomban kérem az isteneket, hogy veled álmodhassak, csupa jót és szépet, hogy velem vagy, hogy mellettem vagy, hogy szeretsz és... igazából teljesen mindegy. Ha csak egy pillanatra is megjelensz, reggelente már mosolyogva ébredek.




Ó, milyen csöpögős is ez a duma, nemde, kedves Olvasóm?
Igazság szerint nekem is nagyon új és furcsa, hogy csak így, egyszerűen és - részemről legalábbis - fenntartások nélkül vagyok pillanatnyilag ilyesféle helyzetben. But of course, I'm suffering. Just not so much.

És azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember saját magától szenved-e vagy a körülményektől. Ha magaddal elrendezed, és csak a körülmények a rémesek, az már annyira nem is tűnik vészesnek. Sokkal reménykedőbb az olyan ember, aki tudja, mit akar.