Carved in Stone

Ha valamit megtanultam, az az, hogy semmi sincs kőbe vésve. Minden lehet hajlékony, minden változhat. A legnagyobb szerelem is ellobbanhat seperc alatt és az elutasításból is lehet még kérés.

Illékony minden, az egész élet egy merő változás, minden csak illúzió. A szilárd elveink, az acélnak hitt tényeink egyetlen másodperc alatt repednek meg és törnek ezer darabra, mint azok a kis fújt üvegfigurák, amiket a vásárban veszel és amik kecsesen hajladoznak és a hattyúk vékony szárnyaikat lebegtetik mintha levegőből lennének, nem is szilárd anyagból.

Már maga az élet is milyen törékeny, nemde? Hát hogyan is lehetne bármi szilárd ebben a fátyolvilágban?

És aztán, amikor ülsz a pepita padlón, kezedben az álmaiddal, körülötted a valóságod szilánkjaival, nézed a tenyered felhasadt bőrét és ahogy cseppenként szivárog belőle a vér, és rájössz talán, hogy az nem is vér, csak málnaszörp és sosem volt az ott vér, csak te hitted azt. Vagy a nyári melegben ülsz a kertben a fűben vagy a hintaágyban és üvegpohárból iszogatod a jeges szörpöt, de valahogy nem jön fel a szívószálba és aztán megérzed, hogy nem is málnaillatú hanem fém, és a sűrű alvadt vér nyomot hagy a pohár falán és már érted miért nem tudtad felszívni.

Vajon meddig mehet el az ember ebben? Mennyi az, ami csak illúzió, és mennyi marad meg nekünk tényleg?

A dolgok, amiket sosem gondoltál, hogy képes lennél megtenni és aztán mégis ott állsz egyedül a koliszoba közepén és a csuklódból ömlik a vér és eszedbe jut, mennyire biztos voltál benne, hogy ilyet sosem tennél, de mégsem érzel mást, csak egy kis megkönnyebbülést, ahogy a fizikai fájdalom, ami még csak nem is fáj annyira mint kéne, eltereli a figyelmedet arról, hogy a lelked éppen darabjaira hullik.

És ha kis dolgokban képes vagy meghazudtolni a saját sziklaszilárdnak hitt elveidet, akkor nagyobbakban miért ne lennél? Mi akadályoz meg, hogy felgyújts valakit, hogy ölj, hogy megízleld valaki más vérét is? Hogy a konyhakést a szomszéd hasának puha húsába mártsd?

Hol van a határ? Hol vannak a korlátok?

Gödöllői reggelek

Nyári reggelek, mikor még nem tűz be a Nap a teraszra, mikor még pont jó az idő, minden szép és jó, látom a dombokat és látom a várost, látom az autókat a völgy túloldalán és érzem ahogy a szellő belekap a hajamba, érzem a reggel illatát (igen, itt reggel van nagyjából délig, egészen amíg fel nem forrósodik minden annyira, hogy elvesszen az összes levegő a szobában és be kelljen húzni a függönyt a Nap miatt), érzem a nyár illatát, ezt a meleg, kissé párás és nedves, reggeli árnyék-illatot, érzem a szemközti szobából a tanulás illatát, a lapokat amin a kidolgozott tételek vannak és az enyhe szenvedést, de érzem a tegnapi (elvégre szombat este volt) buli halovány illatmaradékait is, egy csipet bor, két sörösdoboz meg pár szem popcorn a meccsről, érzem a holnapi vizsgákat, a fehér blúzokat és fekete szoknyákat, ahogy az ember küzd a kettesért, vagy nevetve és cseverészve szerzi meg az ötöst. De mindenekelőtt ez az illat friss és boldog, zöld a levelektől és kék az árnyéktól és sárga is kicsit a nyártól, és én csak állok a teraszon, alig felöltözve és az egész bőrömön érzem ezt a levegőt, hagyom hogy átjárjon és feloldódom benne.
És az jut eszembe, mennyire szeretek itt lenni.

És holnap majd korábban kelek és hajat mosok, és vizes hajjal megyek vizsgázni, összefogom egy rendezett kis copfba és hagyom, hogy eláztassa a blúzom hátát.

Shakespeare and the witchcraft

Ah well, kedves Olvasóm. Időközben rájöttem, hogy fogalmam sincs, mennyire vagy képben az életem alakulásának tekintetében, ezért arra gondoltam, írok egy kis jelentést, hátha valaki kíváncsi, mi lett a szereplőkkel kicsiny kis blogszínházam díszletei közt. Merthát, tudod ilyen az élet, egyesek elkallódnak és újak lépnek a helyükbe, néhányan örökre megmaradnak és ezek közül valakik csak emlékként és valakik valójában, némelyek űrt hagynak, és mások meg csak megkönnyebbülést. Mert színház az egész világ s színész benne minden férfi és nő. Na de kit is érdekelnek a férfiak? Téged lehet, kedves Olvasóm, de a színdarabunk tekintetében sajnos csekély jelentőséggel bírnak.

És vajon ki lehet-e metszeni csak úgy valakit az életünkből? Szikével pontosan az illesztési vonalak mentén bevágni, felfogni a kiserkenő vért és cickafarkat tenni a sebre, hogy összehúzza azt, és végül még heg se maradjon? Mert sajnos néha ezt kell tenni, és bármennyire is tudjuk, hogy a másiknak fájni fog, mégis meg kell tennünk, mielőtt még inkább késő lenne. Szóval igen, szerintem ez lehetséges. És ezért nem is esik több szó S-ről, már vagy március óta.

Gondolom, akkor most már azt is tudni szeretnéd, hogy ha nem hozzá, akkor vajon kihez írok azóta. Természetesen, ezt nem árulom el. Nem is fontos, hiszen úgysem ismered, nemde, kedves Olvasóm? Mert  "Mi is a név? Mit rózsának hivunk mi, Bárhogy nevezzük, éppoly illatos.", ugyebár.

Végezetül pedig egy triskele   ♥