Ady: A vállad, a vállad... /És egyéb vállak egy szegény szerelmes poéta életében/

 Ady Endre: A vállad, a vállad...

Ájultan és káprázón néztelek,
Arany, valóság, kóborlás, itthon
S láttam mindent
Mitől borongtam s bolondultam titkon
És ha szivemet százszor döngetem,
Rosszul dobog tovább is ez az állat
S csak a szemeim becsületesek,
Jók és biztosak,
Végig simítják édes testedet
És azután havasan megmarad,
Havasan, csillogón, de melegen
A vállad, a vállad.

Minden szavad, igérésed hazug
S háborító, dacos, nagy meztelenséged
Örjít, lázít,
Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat,
Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged
S a vállad, a vállad.

Ájultan és gyönyörün néztelek
És ostobául mindig szebbnek látlak:
Láttam mindent
S mindenestül buta-nagyon kivánlak.
És ha százszor lesz világ a világ
S ha ajtómnál asszonyok százan állnak,
Bársonyos sima tested, megmarad
Nekem s csak nekem,
Mert imádom mindenek fölött
Mennyemet tartó Ararátaid,
A vállad, a vállad.

És kedves Olvasóm, az ilyen verseknél (haha ami igazából minden Ady-versre érvényes) gondolok arra, hogy igen. Igen. Ez csodálatos. Én sem fejezhetném ki pontosabban, mit van abban a kis fekete lelkemben. És valahol félelmetes, hogy egy száz éve élt költő tökéletesen azt gondolta és érezte, mint én.

 

És most is csak ülök a sötét szobában, fejhallgatómban max hangerőn Lana Del Rey, a füstölő lassan kaparja a torkomat és csak gondolkozom és depizek. 

Ugyanis, kedves Olvasóm, történtek dolgok a héten. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem érdekel, de attól még lekaparom ide, mert hova máshova. 

Nincs több titkom. 'S' most már tud mindent. Elolvasta egy publikált versemet, amiben egyértelműbben le sem írhattam volna a helyzetet. Természetesen kiakadt, ugyanakkor csodálatosan kezelte a dolgokat. Milliószor jobban, mint ahogy én tettem annak idején vagy ahogy valaha is képes lennék rá. 

Az eset több dologban is megerősített. Először is, hogy ebből nem lesz soha semmi, mert nem érdeklem úgy. Másodszor, hogy imádom ezt a lányt. Komolyan. Csodálatos. Ja, és harmadszor, hogy akárhogyan is, én még szerethetem, és úgy tűnik, fogom is.

És ami a leghihetetlenebb: minden tökéletesen maradt a régiben. Ugyanúgy tervezzük az őszi Cont, ugyanúgy beszélgetünk minden nap, és satöbbi. Említettem már, hogy mennyire imádom? Fordított helyzetben nem tudom, én képes lennék-e ilyesmire. Épp ezért csodálom annyira. Ugyanakkor mérhetetlenül boldog vagyok, hogy így alakult. Mármint, hogy most már tudja, és nem zavarja. Legalábbis nem annyira, hogy ki is mutassa. Ugyanis mint kiderült, barátként is imádom. Mostanra jöttem csak rá, mennyire fucked up lett volna, ha emiatt elveszítem, mert ez ugye benne volt a pakliban. 

Persze azért depizek rajta, mert nem is én lennék ha nem, de na. 

Mégiscsak vele alhattam pár napig és akkor bámultam a vállát, amikor csak akartam gyakorlatilag. 

És valami hihetetlen boldogsággal tölt el, már csak az is, ha visszaemlékszem erre.