Pár-(bor)-kapcsolatok

És hajat mosok.
Csak létezem a forró víz alatt, összegömbölyödöm és nézem ahogy a hajamból szivárgó vöröses-lilás víz apró patakokat rajzol a bőrömre, végig a lábamon, a karomon és az oldalamon. Az alkaromra is, és egy pillanatra azt hiszem, valamelyik seb nyílt fel, de nem. Pedig a melegtől azok is ragyognak élénk pirosas izzásukban, és mellettük csordogál a híg, vizezett vérhez hasonló, csepegő és pöttyökbe gyűlő festék. Kimosom a depressziót? Oh, ugyan már. Egy félórás fürdés legalább annyira elkeserít, mint amennyire feldob maga a hajmosás rituáléja. Mert akárhogy is, hajat mosni jó. Tiszta, vizes, kócos tincsekkel a laptop elé ülve máris szebbnek tűnik az élet. Már amikor.

És kedves Olvasóm, mit is mondhatnék. Egy részegen átbeszélgetett éjszaka (megint, lassan ez már szokásunkká válik, de sebaj), ölelések és kézenfogva elalvás (bizony, bár feltételezem az érintett nem igazán emlékszik), és aztán csak ülök egyedül, és nem tudok betelni a gondolataimmal. Természetesen máson sem jár az eszem, mint a vasárnapon, ami egyrészt jó (nagyon jó) másrészt viszont depresszionáló hatású is, legalábbis az a része mindenképp, hogy megint egyedül vagyok.

És azon töprengek, hogy mennyire lehet részeg az ember ahhoz, hogy pontosan azt mondja, amit gondol és érez, sem nem többet, sem nem kevesebbet? Mert persze ott van, hogy minél részegebb vagy, annál jobban elveszted a kontrollt magad felett, tehát elvileg annál őszintébb vagy? De mi van ha nem? Mi van, ha nem merem elhinni, amiket mondott? Mi van, ha nem is emlékszik? Bár meg kell hagyni, ha a fele igaz az egésznek, én már örülök.

Mert az egy dolog, hogy én mindent, amit mondtam, komolyan is gondoltam és most is teljes mértékben vállalnám, de mi van, ha ő nem? Nem mintha kaptam volna bármiféle ígéretet vagy ilyesmi. Nem mintha elvárnám.

Vállalnám, hogy lemondok bizonyos dolgokról érte. És bármennyire is azt hiszi, hogy ez áldozat lenne, nem az.

És bármennyire is azt hiszi, hogy nekem esetleg nélküle könnyebb meg jobb... akkor talán mégsem olvasta el rendesen a blogot.



Ugyanakkor még mindig elmondhatatlanul félek attól, hogy mindezek csak kifogások. Hogy csak túlságosan is szeret és kedves akar lenni.




Egyébként azért meg kell jegyeznem, akadnak itt vicces dolgok is.
Kedves Olvasóm, el tudod képzelni azt a szituációt, amikor mindketten néha teljesen úgy gondolkoztok, mintha párkapcsolatban élnétek? Aztán persze mindig rájöttök, hogy mégsem. És mindezt egymástól függetlenül. Fantasztikus.





És kedves Olvasóm, ami viszont az én részegségemmel kapcsolatos: azt mondtam, nem ígérhetem, hogy örökké szeretni fogom, mert mi van, ha két év múlva szívrohamot kapok?
Namármost, ezt a mondatot hallva Sookie felnevetett és közölte, hogy amúgy jólvan hogy full részegen ez az első ami eszembe jut mint ok arra, hogy majd egyszer ne szeressem. És ezen így józan állapotban még magam is meglepődtem. Najó, igazából nem, azért ennyire már ismerem magamat, mintsem az ilyesmi meglehetett volna.







És eme csodálatos, szokványos szenvedős poszt aljára még egy kérdést hadd tegyek fel, kedves Olvasóm.
Ha megtudnád, hogy valaki írt rólad/neked valamit, nem akarnád-e azonnal elolvasni?