hétfő, november 24, 2014

Life; Everything matters.


Nos, kedves Olvasóm, a napokban elmerengtem az életünk értelmén. Mármint azon, hogy nincs neki. Merthát, gondoljunk csak bele. Megszületünk, hogy felnőjünk és meghaljunk. Nem sok esélyünk van bármiféle igazán nagy dolog véghezvitelére, nem fogunk mindannyian Jane Eyre-t írni, nem fogunk Nobel-díjat kapni és nem mentjük meg a világot a pusztulástól.
Na de akkor mégis mi értelme? Miért éljünk, ha úgyis meghalunk és mindenki elfelejt majd minket?

Hát én pillanatnyilag megtaláltam a válaszomat. Azért, hogy valakinek számítsunk. Ha csak egyetlen valaki is él, akinek fontosak vagyunk, már nem hagyhatjuk cserben. Mert gondoljunk bele, mit éreznénk, ha az a valaki máshogy viszonyulna hozzánk? Közömbösen, ahogy akár mi is tehetnénk, hiszen úgysem ér semmit az életünk?
Éljünk azért, hogy azt nyújthassuk valakinek, amit mi tőle kapunk. Hogy a legrosszabb napját is fel tudjuk vidítani. Hogy megnevettessük ha dühös. Hogy színt vigyünk a mindennapjaiba. Hogy szeressük.
Ha van kiért élnünk, már nem vagyunk hiábavalóak. Pedig vanitatum vanitas.







A témához aránylag kapcsolódik, hogy néha meglepődök, milyen instabil vagyok. Én, aki egészen büszke tud lenni arra, milyen kemény (legalábbis a lelkem), független és erős, egyetlen árnyalatnyi hangulatváltástól szét tudok esni. Bámulatos, mennyire hatással tud lenni egyvalaki az emberre. Ha csak a hangszíne egy leheletnyivel fakóbb, már aggódom. Pedig nem miattam szomorú, nem velem van baja. Én mégis képes vagyok magamra venni és depizni, mint valami szerencsétlen nyomorult. Oh, de milyen igaz, hiszen az is vagyok, nemde?



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése