Vannak versek, amiket elkészülésük után azonnal világgá kürtölnél. Ezek jó versek. Érzed, hogy ez jó, ez szép, ez valami.
És akkor ott vannak azok a versek, versciklusok, melyeket hónapokig eltemetsz. Amelyek túlontúl személyesek, mintsem hogy bárki is lássa őket. Ezek titkos versek. Ezek a pillanatnyi lelked lenyomatai. Ezekre is legalább olyan büszke vagy, mint a többire, mégis azt érzed, ha csak egyetlen személy is rájuk pillantana, menten elkaparnád magad. Hónapokig rejtegeted őket, mert egy érzéshez szólnak, egy konkrét személyhez. Mélyre rejtve várják, hogy ismét képes légy foglalkozni velük. Mert miután megírtad, napokig olvasgatod, de aztán persze elkezdenek változni a körülmények - minden változik -, és már nem érzed olyan igaznak a szavakat, mint annak előtte. Ezért sokáig feléjük sem pillantasz, egyszerűen megfeledkezel róluk.
És akkor, egy napon, amikor már az érzés, de még a személy is rég tovatűnt, egyszer csak megtalálod ezeket a verseket. Hirtelen meglátod a csillagzatokat bennük. Amit ha olyan közelről nézed, mint amennyire közel állnak hozzád a megírás után, képtelenség észrevenni, de innen, pár hónap távlatából könnyűszerrel megpillantható. És akkor világos lesz. Teljesen egyértelmű és nyilvánvaló lesz minden. Persze akkor már a múlt szempontjából mindegy, de ilyenkor jössz rá, mennyire jó versek is ezek. Mert ilyenkor már nem köt az eskü, nem vagy olyan elfogult. Kívülről tudod szemlélni és megbecsülni az értéküket. (Khm, elnézést, nem értéküket, mert a versek nem értékesebbek egymásnál, de nem találok jobb szót.)
És ekkor állsz készen arra, hogy a világ elé tárd egy régi önmagadat, a lelked egy ódon lenyomatát.
Megjegyzem, ezek tökéletes Horcruxok. Az akkori lényed pontos másai, melyekből tökéletesen rekonstruálhatod önmagad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése