Ma a koliba tartva a vonaton azon gondolkodtam, mi lesz az ígéretekkel.
"-Az emberek néha fel sem fogják miket ígérnek.
-De az ember akkor is megtartja az ígéretét. Ez a szerelem. A szerelem az, hogy mindenképpen megtartjuk az ígéretet. (...)
Nem hiszel az igaz szerelemben? Mert én hiszek az igaz szerelemben. És szeretem őt. Ő pedig ígéretet tett. Örökre nekem ígérte magát." /John Green, Isaac és Hazel szavaival/
Az ígéreteknek fura természetük van. Vannak, amiket csak úgy megígérünk, bele sem gondolva. Vannak, amiket halálosan komolyan gondolunk, mégsem tartjuk be őket. És vannak, amiket be kellene tartani, de a körülmények megakadályozzák.
Az ígéreteket mindenki másképp érzékeli. Én még emlékszem egyre, és az utóbbi időben egyre csak a fejemet töröm a megvalósításán, csakhogy ezt az ígéretet nem én tettem. Aki adta nekem viszont úgy tűnik, nem kívánja már többé. Mit tehet ilyenkor az ember? Amikor a lágy kérdések nem használnak? Nem akarom ráerőltetni, így is folyton tehernek érzem magam a nyakán, mivel (az okról fogalmam sincs) nem igazán kommunikál velem. Vajon képes az ember csak úgy megszakítani egy kapcsolatot, hogy a másiknak jobb legyen? És itt jöhetnek a 'ha igazán szereted, elengeded'-típusú vackok, de ezekre senki sem kíváncsi. Mert ha én igazán szeretem, ő miért nem? Mi változott? Igaz, ő csak elkezdte. Én folytattam, de ő nem. Talán bele sem gondolt, mit ígért? De, azt hiszem belegondolt. De mint mondta is, a körülmények alakítják az ígéreteket, hiszen lejárati idejük nincs. De ezek szerint változhatnak. Semmi sem lehet örök, ilyen a természetünk.
S mégis, egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél. Egyeseknek tovább tartanak az ígéretek, mint másoknak. De még ez sem igaz feltétel nélkül. Hiszen elképzelhető, hogy egyazon embernek az egyik ígéret végtelenje egy évet, egy másik ígéret végtelenje pedig tízet foglal magába.
Minden relatív.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése