De mi van, ha nem rajtunk múlik? Mi van, ha egyszerűen nem a mi döntésünk, és noha mi megtettünk mindent, mégsem úgy alakul?
Szörnyű érzés, meg kell, hogy mondjam. És habár ma egészen reménykedő voltam (...és sose hagyjon el benneteket a remény!), történtek dolgok, amiket nem tudok mire vélni. És ezek miatt most úgy érzem, a legjobb lenne egyszerűen közölni S-sel a dolgokat. Csakhogy ha minden jól alakul, egy jódarabig együtt kell majd dolgoznunk. És abból köszönöm, nem kérek, hogy egymásra se nézzünk egész idő alatt. Főleg mivel ha csak eszembe jut... szóval.. hm, fogalmazzunk szépen: megdobogtatja a szivemet. Igen, azt a kis feketét. Meg egyéb dolgok is eszembe jutnak, amiket nem kívánok monitorra vetni.
A lényeg, kedves Olvasóm, hogy szokás szerint haldoklom, mert érzem, amint a hajszálvékony kapillárisnyi repedések végigcsúsznak a szivemen (ami nagyjából úgy néz ki, mint az a disznószív, amit boncoltam), és az egész fekete kristálytákolmány csak egyetlen rezdülésre vár, hogy összetörhessen.
Mert össze fog. Remélem nagyon, mert (a.) ha már törik, csinálja rendesen és (b.) hátha elég lesz pár vershez. Ja, igen. És (c.) Élvezné, ha összetörhetne.
Sokszor megijedek, hogy képtelen vagyok verset írni. De újabban S-hez dedikáltam egy párat, szóval egyelőre no para. Vagy mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése