Meglátom azokat a bejegyzéseket, régiek talán, de akkor is. És én féltékeny vagyok, féltékeny arra, akinek szívecskét küldtél, féltékeny minden mosolyodra, féltékeny bárkire, aki csak rádnéz.
És gyűlöllek, amiért képes vagy mást szeretni, amiért nem akarsz észrevenni, gyűlölöm, hogy nem mondhatom el, hogy nem kereshetlek, hogy minden ilyen komplikált, és lelkem halálért kiált.
És érzem ahogy megszakad, összetörik, mint vakolat, elhamvadnak a szálak.
És meghalok.
"Élsz, vagy csak lélegzel?"
Hát most nem élek.
Bár, belegondolva, talán mégis. Ha meghaltam volna, nem
érezném, amint egyesével roppannak össze a lelkem tartóoszlopai és sírni akarok
és zuhogó esőben üvölteni és mégsem tehetek semmit.
Mert nem szólhatok neked egy szót sem erről, nem kiabálhatom az arcodba, hogy mi van. Egyszerűen csak némán belepusztulok.
És féltékeny vagyok.
Azt sem tudom, mire. Hogy egyáltalán azok a bejegyzések valósak voltak-e, vagy csak viccből írtad amit írtál?
És emiatt persze depis leszek és morcos és kedvetlen és még veled is köcsög, és ez a legszomorúbb az egészben. Vagy talán inkább az, ha ez neked fel sem tűnt...
(Ja, igen, és akkor a Nomy szám, amiből a cím van:
)
(mert este az utolsó és reggel az első gondolatom vagy)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése