Egész úton a koli felé azon gondolkodám...

Mindenkinek megvannak a maga démonai. Csak ülök a buszon, körbenézek, és azon gondolkodom, vajon ha én ennyire szenvedek a gyakorlatilag kifogástalan életemmel, vajon más miken agyal? Másoknak mi jelenti a napi kétséget?  Amit nekem a kis lelkivilágom sínylődése és szenvelgése ad, az másoknak miből fakad?
A lány, aki beteges gonddal púderezi az orrát, mit akar ezzel kompenzálni? Vagy csak én reagálom túl? Hiszen van, hogy egy versben az erdő képe maga az erdő, és az a metafora, hogy nincs metafora.
Húsos ujjain egycentire lenőtt pink műkörmök, szőke haja csak úgy hanyagul-de-rendezetten a vállára omlik, rózsaszín hátizsákja és karkötői ellentétben állnak pólója királykékjével, de gondolom, ez a divat. Az ő divatja.

De vajon én komplikálom túl? Az emberek hasonló gondolatokkal küzdenek, mint én? Vagy néhányan csak mennek, amerre az áramlat viszi őket, az életük csak úgy van, és eszükbe sem jut olyasmiken gondolkodni, mint mondjuk, ha rálépünk egy gázbolygóra, akkor vajon átesünk-e rajta?

Az a másik lány a szőke, oldalt felnyírt hajával és szemöldökpiercingjével, hosszú szempillái alatt a tájat fürkészve vajon elgondolkodik azon, mi van, ha nem jön be egy csajnak?

És vajon a villamoson utazva eszébe jutok-e S-nek? Vajon gondol-e rám néha, vagy már egészen el is felejtett?

És itt jön az újabb probléma, ugyanis három hét múlva COR, nekem pedig fogalmam sincs, hogyan kellene viszonyulnom S-hez majd. Mert egy dolog, hogy mit szeretnék (haha, na azt nem lenne illő képernyőre vetni), de egy egészen másik, hogy mit szabad és hogy mit merek. Úgy félek, hogy nem tetszem neki.