Furcsa dolog a halál. Mindig csak jön és megy, pusztulást hagyva maga után és fájdalmat, olyan sok fájdalmat, hogy azt hiszük, rögvest vissza is fordul értünk. De nem teszi, nekünk folytatnunk kell, szinte mintha mi sem történt volna. És csak létezünk, lebegünk az élet és a halál találkozásánál, és egyszerűen nem látjuk, merre tovább.
Azt mondják, a hirtelen halál sokkal jobb. S bár kétségkívül talán kevesebb fájdalommal jár, mint a hosszadalmas, arra legalább fel lehet készülni. De amikor csak úgy, a semmiből előkúszik fekete póklábain, mint egy árny, mintha ott sem lenne, aztán hirtelen megmutatja magát és elvesz. Elvesz mindent. És mi nem tehetünk semmit, csak tehetetlenül nézzük, pislogunk az ismeretlenre, borzadályos gyönyörűséggel bámuljuk ezt a valamit, ezt a furcsa gondolatot - hogy a szeretett lény egyszerűen nincs már. Nem elutazott, és majd x idő múlva találkozunk vele, nem épp a másik szobában van, nem csak pont nem vesszük észre a fák között. Hanem egyszerűen és megmásíthatatlanul, mint ahogy a Nap felkel és lenyugszik, eltűnt. Az egyik pillanatban még ott volt, lélegzett, élt, a másikban meg már hirtelen nem.
És ez ennyire egyszerű. A dolgok van, hogy csak úgy megtörténnek, magyarázat és hozzáfűzés nélkül. És nekünk talán el kell ezt fogadni és beletörődni.
De hogyan is törődhetnénk bele ilyesmibe? Hogy soha többé nem találjuk majd őt a szokott helyen, hogy soha többé nem érinthetjük meg, nem bújhatunk hozzá, nem szívhatjuk be az illatát. Hogyan fogadhatnánk el ezt? Vállrándítással, hogy na bumm, nincs többé, naésaztán? És talán ez lenne a jobbik megoldás. Mert már úgysem tehetünk semmit.
Mégis olyan nehéz ez, amikor mindegy egyes másodpercért, amikor éppen nem rá gondolunk, iszonyatos erővel gyötör a bűntudat, hogy most akkor máris elfelejtettük?! De nem felejtettük el, és nem is fogjuk soha, bárhogyan dolgozzuk is fel a halált.
És itt jegyezném meg, hogy hibásan jár el az, aki a halottnak több jelentőséget tulajdonít, mint az élőnek. Ha már vége, hiába hangoztatjuk, hogy így szerettük meg úgy szerettük - ezt életében kellett volna a tudtára adni. S ha nem tettük, ez a mi hibánk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak mégsem álltunk olyan közel hozzá. Ki tudja ezt már.
Rosszul teszed, kedves Olvasóm, ha halottnak jobban szeretsz valakit, mint élőnek. Nagyon rosszul.
És hiába hihetjük, hogy most már 'fentről vigyáz ránk' meg satöbbi vacakok. Az igazság bizony az, hogy ezek a szentenciák semmit sem érnek. Semmivel sem lesz könnyebb sem a feldolgozás, sem a beletörődés, sem az elfogadás, sem az elengedés. Ennyi. Ami segít - és ez is egy iszonyat nagy klisé, de talán lehet benne valami - az az idő.
Az idő pedig mindig és mindenkin segít. Ilyen a természete. Nem mondja meg, hogy miként, de segít, akár észrevesszük, akár nem.
Mert néha csak egy időlordra van szükség. Nem baj, ha nem személyesen, meg semmi. Csak tudjuk, hogy van, és kész.
Persze, mindenki másban hisz.
Oh, és hogy most gyakorlatilag ellent mondok magamnak? Természetesen, hiszen attól, ha tudom, hogy valami úgy van, még nem kell szükségszerűen el is hinnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése