The fault in our stars - Okay?

Nos tehát, kedves Olvasóm, elérkezett a nagy nap, amikor végre fény derül eme remek könyv pillanatnyi véleménykifejtésére, szerény személyem által.

Aki még nem olvasta a Csillagainkban a hibát, az nagyon ne olvassa el ezt itt.  Najó, vicc volt, elolvasva annyira nem is spoiler, mint amennyire lehetne.  ;)

Az a helyzet, hogy már eleve úgy ugrottam neki, miután pénteken megszereztem, de csak tegnap este tudtam elkezdeni és kínkeserves szenvedés árán sikerült máig kihúznom a befejezés gyászos időpontját, hogy ez egy jó könyv lesz. Namármost, ilyenkor felmerülhet, hogy bizony tévedünk, mert amikor az ember lánya valami jót vár el egy bizonyos dologtól, megesik, hogy túlmagasztalja az adott dolgot és a végén csodálatos piruettel esik pofára. Hát, ez jelen esetben nem történt meg. Sőt. Még sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Igazán csodálatos könyv, komolyan. Mert vannak könyvek, amiket ha elolvasol, utána azt akarod, hogy az egész világ olvassa el, mert mindenkinek ismernie kell ezt a csodát. De vannak könyvek, amelyek annyira személyesek és amelyek annyira csak a tieid, hogy bűnnek érzed megmutatni bárkinek is. Mondta volt Hazel Grace, s én vettem a bátorságot cseppet átfogalmazni a szavait (asszem így már nem plágium, ha mégis, akkor itt légyen egy copyright Hazel Grace Lancaster címére), s mi több, a Csillagainkban a hiba című papírköteget az előbbi kategóriába sorolni. Mert gyönyörűszép maga a sztori, ugyanakkor az a fajta gyönyörűszép, amit nem mernél csak úgy bárkinek kijelenteni, mert az egész könyv üvölt érte, hogy ne találd se szépnek, se jónak, épp, mint a rákos gyerekek. De te mégis képtelen vagy azt gondolni, hogy mennyire felesleges butaság volt megírni, mert se nem jó a vége, se semmi, hiszen annyival hozzájárult az egész kis világfelfogásodhoz, hogy nem is lehet szavakkal megköszönni. És Hazel utálna érte, amiért ezt mondom, hogy gyönyörű, de talán Augustus elnézné. Igen, azt hiszem Augustus örülne, hogy nem felejtődik el olyan hamar. Végtére is az ember csak meg tud jegyezni tizennégy halottat, nem? Ennyi jut egy élőre.
És volt az a pont, amikor kiderült A Dolog, és én azt mondtam, tudtam, és ilyenkor az egész lényem, minden gondolatommal azt kívánja, hogy bár ne lett volna igazam. Aztán persze a kis beteg szívemben lakozó poéta halkan megsúgja, hogy (a.) ilyen az élet és (b.) ennek így kellett lennie. Mármint, nem azért, mert így volt megírva vagy ilyesmi. Ez egyszerűen egy szükségszerű dolog, olyan, mint Niell öngyilkossága a Holt Költők Társaságában. Persze kis különbség, hogy jelen hőseinknek nem volt választásuk. Ugyanakkor ez meglepően keveset változtat a szükségszerű halálokon.
Ezenfelül ott van a Mennyei megbántás, by Peter van Houten. Ami csak úgy, a mondat közepén ér véget, épp mint az élet, és épp, mint maga a Csillagainkban a hiba. Talán ezért nem ért annyira váratlanul, hogy a levél után egyszerűen nincs több sor, nincs semmi következtetés, nincs utótörténet. Egyszerűen nincs semmi. Mert ilyen ez a mi világunk. Egyik pillanatban még van, azután már ott sincs. Csak kicsusszan a kezeink közül, elillan, mint egy jó könyv sorai, melyeket feltartóztathatatlanul olvasunk, szinte faljuk a betűket, pedig pontosan tudjuk, hogy mennyire nem akarunk a végére érni, mert amint elolvastuk az utolsó szót, nem marad más, csak az üresség. És mégsem tudunk lassítani.

Egyes végtelenek nagyobbak más végteleneknél.