S

Fájdalom. Tompa és velőtrázó, már megint. Ez a viszonzatlanság érzése. A tudat, hogy Ő nem szeret, nem is gondol rám.

Az már mindegy, hogy híres énekes, akitől egy óceán választ el, vagy csak egy cosplayes lány a városból. Ez a szerelmetesség ugyanaz. Sosem változik. És ha egyszer már érzem, szinte mindegy, ki iránt parázslott fel. És néha elgondolkodom, ezek a szerelemcseppek (mert nem olyan, mintha meginnál egy egész üvegcse Amortentiát) vajon mennyit alakítanak rajtam? Mennyit formáznak, csiszolnak a gondolkodásomon, a világszemléletemen, az életfelfogásomon? …Az életemen?

Milyen furcsa is ez. Alig beszéltem vele pár szót, mégis egész nap őt kereste a pillantásom. És most, útban hazafelé, folyton magam előtt látom a fakózöld szempárt, amint fürkészőn az enyémbe fúródik.

És azután mindig eszembe jut, hogy minden bizonnyal egyetlen gondolatfoszlányt sem veszteget rám.

Hogy semmit sem tudok róla. Hogy talán (valószínűleg) már van valakije.

És miközben én a buszon a csodás bi jövőmet tervezgetem, és egészen azt hiszem, jó ötlet ez az egész, újból felmerül a probléma, mi szerint azt sem tudja, hogy ki vagyok.

És bár ez az egész szituáció leírva felettébb viccesnek tűnhet, inkább az elkeserítő és a siralmas jelzők jutnak eszembe.

És mindennél jobban emlékezni akarok erre, azt akarom, hogy ennek az érzésnek nyoma maradjon, hogy velem legyen örökké.

És arra gondolok, megérdemel egy heget. Talán egy S-betűt az alkaromra, talán egyet a csípőmre. Még nem döntöttem el.

És talán ebből sem lesz semmi. Talán ugyanúgy felszívódik, mint ahogy a vérem elolvad a nyelvemen, és mint ahogy a hegeket beszívja az új bőr.

Ezt két napja kapartam le egy füzetbe. Azóta megvalósítottam, egy szép S-betű piroslik a csípőmön. 

Hát, kedves Olvasóm, siralmas a helyzet, azt kell mondjam.